Mint már megszokhattuk tőlük, erőfeszítéseik végterméke soha nem egy készre formált bemutató előadás, melyet aztán igyekeznek újra és újra reprodukálni, inkább egy olyan reprezentáció, mely mindig élő és személyes próbál lenni, mindig egyszerien és megismételhetetlenül kívánja megszólítani az éppen aktuális közönséget. A bemutató általában csak fontosabb stációja ennek az állandó keresésnek, mely után az előadás tovább formálódik, tisztul, egyre több élményt kínálva azoknak, akik nyitott lélekkel közelítenek hozzá.
„Itt vannak a színészek, a legjobb játékosok a világon” – indítja az előadást a zenész Simó Lakatos Barna, aki gitárjával majdnem végig jelen van a színen, olykor a jelenetek aktív szereplőjeként, máskor az elhangzó szavak alá játszva a szerelem puha hangzatait, vagy az eszeveszett mulatozás súlyosan érdes metálriffjeit. Hamlet Polóniusának idézett szavai úgy nyitják az előadást, hogy amint lassan végignézünk a forgószínpadon körbeforduló, a közönséggel farkasszemet néző szentgyörgyi társulaton, felvillannak szemünk előtt az elmúlt évadok Hamletjének jelenetei, mely előadás kétségkívül minden idők egyik legfontosabb és legsikeresebb szentgyörgyi produkciója volt. Vajon sikerül-e megugrani ugyanazt a magasságot ezzel az újabb Shakespeare-darabbal, a Vízkereszttel?
A Hamlettel egy időben, 1600 körül született Vízkeresztben ugyancsak kizökkent a világ, ahogy a tréfamester találóan jegyzi meg az eredeti szöveg negyedik felvonásának elején: „Semmi sem úgy van, ahogy van.” A különbség csak az, hogy amíg a Hamletben a helyrezökkentés útja tragédiába torkollik, ebben a fanyar humorú komédiában szinte magától értetődő a megoldás, a szerelmesek végül megtalálják magukhoz illő párjukat.
A bemutató utáni második előadástól a színészek sorra bemutatkoznak a nézőknek saját civil nevükön. Nem a darab elején, hanem alakításuk közben, az előadás egy-egy jól meghatározott pillanatában. Első hallásra szentségtörésnek, a színház belső szabályai elleni merényletnek tűnik az ötlet – mint ahogy egykor Brecht songjairól tartották –, pedig adott esetben ez teszi valóban implikálttá a nézőt, ez segít belépni neki a kapun, mely a színház valódi értelmének és jelentőségének birodalmába vezet. Én, a színész most eljátszom nektek az életemet. Ahogy a drámajátékokban szokás, amikor az ember saját névvel saját életéből vett jeleneteket játszik el, hogy lelkében, múltjában megtalálja mai problémái kulcsát. Mi más a színház valódi értelme, mint ez: életet játszani? Mi másért áll reflektorfénybe, mi másért ül be a nézőtérre az ember évszázadok óta, mint azért, hogy a lehető legkevesebb áldozat árán felismerje, megtalálja önmagát?
Bocsárdit mindig színészközpontú rendezőnek tartották, de az utóbbi években rendezett előadásaiban gyakran ennél is tovább lép, és pár egyszerű díszlet­elemtől eltekintve semmi mást nem tart meg színpadán, csupán a színészt. Mintha azt kutatná, miként tud élni és hatni a színház pusztán színészek által, virágos réteken, kutakon, krumplis zsákok birodalmán, pipacsréteken, iszaptengereken túl. Százszor és százszor is áthangol színészeivel egy-egy jelenetet, míg vérből és verítékből megszületik a puszta színpadon valami egyszeri és megismételhetetlen.
A Vízkereszt, vagy amire vágytok első előadásai még nem tudták megszülni ezeket a pillanatokat, de a színpad üres, a produkció jeleneteiből pedig sugárzik az alkotók kemény munkája, mely nemcsak Shakespeare művének rendkívül gazdag gondolatvilágát próbálja pontosan leképezni, hanem a darabbeli kérdések mai olvasatát, és az alkotók ezekhez való viszonyát is felvillantja újra és újra.
Bartha József díszlete egy fal tulajdonképpen, mely középen elválasztja a forgószínpadot, és amely takarásként is igen jól működik: amíg előtte zajlik a játék, mögötte előkészül a következő jelenetet. A kint és bent határvonala, amelynek másik oldala meglepetéseket tartogat, és aminek formája a szalagfüggönyt idézi, melyről tudjuk, egyszer kinyílik majd, és végre átláthatunk rajta. A fal csak pörög és pörög, akár a szerelem óriási repülőjének propellere, melynek irányítói, a múlt század eleji pilótaruhába öltöztetett ikerpár, Viola és Sebastian, vagy mint egy óriási turmixgép, mely keserves keserűből édes-üdítőre keveri a szerelmek és félreértések koktélját. „Gyere” – mondja Olivia, és a Cesarionak hitt Sebastian végre enged a csábításnak. Ez az a pillanat, amikor a szalagfüggöny redőnyei kinyílnak, és – bár a „Mi lesz most?” kétségbeesett kiáltása itt még nem enyhül – a szerelmes vágyak útja helyes irányt vesz.
Néhol esetlenül hangzottak replikák, vontatottá lassultak egyes jelenetek, mégis messze a másik oldalra vonzza a mérleg nyelvét egy sor emlékezetes ötlet, alakítás. Antonio visszhangzó ámokfutása közben Tóbi és Ábris jóízű zabálása és a nézőteret belengő csülök illata; a metál-kórus ellenpontjaként Malvolio visszafogottsága; a térhasználat és a forgószínpad másik oldalán való megjelenések, különös tekintettel a nyakát szegett Malvolióra; a szenvedő herceg, aki dead-rocker szerkóban már csak a halálról akar hallani; a mikrofonok használata, és más olyan képek, melyek előzményeivel Bocsárdi korábbi előadásaiban már találkozhattunk – Mátray László, ahogy korábban velencei kalmárként, itt hercegként rágyújt egy bőrszivarra, és várja megoldatlan ügyei fejleményeit; Nemes Levente dózsejének, itt tréfamesterének kommentárszerű monológjai; a darabvégi tömegjelenetek, melyek mindenki előtt felfedik az igazságot.
Pálffy Tibor alakítása ezúttal is rendkívül érdekes, izgalmas, Malvolio a külsőségek csapdáját elkerülve válik eredeti, jellegzetes karakterré. Ahogy elmagyarázza Oliviának, hogy Orsino küldöttjét nem lehet elküldeni, csupán a problémát játssza, de közben testtartása, gesztusai, tekintete egy eddig még nem látott különös figurát keltenek életre. Mesteri munka, ahogy Pálffy ívet ad szerepének, ahogy a nyálazó talpnyaló a „dobd le szerény gúnyáidat” és a „játszd el, hogy egyedi vagy és kivételes” útján KISS-sztárrá változik, ahogy hiúsági vessző­futásában kutyából a kétembernyi magasságba emelt mikrofon elé, majd a díszletfal tetejére kapaszkodik, hogy az „én nem vagyok magukkal egy szinten” után eljusson a teljes megsemmisülésig…
Nemes Levente játéka is lenyűgöző. Nemes egyszerűséggel és frissességgel varázsolja elénk Festét, az idős tréfamestert, akinek esze akár a borotva, akinek érvei, logikája ellen a legelmésebb, legjózanabb gondolkodásúak is alulmaradnak, akinek egyszerű játékában, eszköztelenségében, zavarba ejtően komoly humorában a sokat megélt keserű bohóc életbölcsessége bontakozik ki szemünk előtt. Meghatódva néztem és hallgattam a bölcs bohócot, Nemes Leventét, aki a bemutató előtti napon töltötte be hetvenhatodik életévét, akiről valamikor a Lear király körül azt gondoltuk, utolsó nagy szerepei egyikét láthatjuk, és azóta Ignác királytól Tiborcig, Każinski direktortól a Hamlet szelleméig még vagy húsz ilyen nagyszerű alakítással lepett meg bennünket, mint ez a mostani.

Élmény volt látni, hogy Kovács Kati hogyan dolgozott meg első valódi szentgyörgyi főszerepével, hogyan tudott jelenetről jelenetre méltó partnere lenni a szentgyörgyi csapat legtapasztaltabb színészeinek, miközben Violaként és a Viola által játszott Cesarioként női és férfiszerep is volt az övé, és mindkettőt árnyaltan, sokszínűen alakította.

Izgalmas volt felidézni Mátray László élőhalott Orsinójával saját egykori szerelmi csalódásainkat; izgalmas volt látni, hogy Cesario–Olivia első jelenetében Szalma Hajnalka grófnője miként jut el a dühös elutasítástól az elfogadásig, szimpátiáig, majd szerelemig; hogy Diószegi Attila Tóbija, Erdei Gábor Ábrisa, Nagy Alfréd Fábiánja és elmés kolleginájuk, Gajzágó Zsuzsa Máriája miként pöffeszkedik, majd szervezkedik a grófnő udvarában; hogy Fekete Lovas Zsolt Antoniója milyen boldogan gyújt rá arra a bizonyos cigarettára, amikor minden pénzét a szeretett Sebastiannak adja; hogy Derzsi Dezső Sebastianjának egyetlen rövid replikájában hogyan szólal meg a félelem, kételkedés, remény és gyermeki öröm, amikor beleegyezik, hogy összeesküdjön a grófnővel… Molnár Tibor, a színház asztalosműhelyének vezetője is kifogástalanul alakítja a pap szerepét.
Olyan jelenetek is voltak az előadásban, amelyek meglátásom szerint kevesebbet tettek hozzá az összképhez, mint amennyit elvettek abból, például a Mária, Tóbi és Ábris csőpostája vagy a lekötözött Malvolio és Feste jelenete, melynek eredetijében Malvolio tud beszélni, és tintát, papírt, gyertyát kér a tréfamestertől, hogy börtönéből levelet írjon úrnőjének. Mivel ebből az előadásból kimarad ez a levél, és minden bizonnyal jobb is így a történet vége, fölöslegesnek érzem a levélírás előzményeinek megcsonkított jelenetét is, mely ott lassítja az előadást, ahol annak lendületet kellene vennie a végkifejlet felé.
Adriana Grand karakteres jelmezei különböző korokat és típusokat idéznek, ezért összességükben mindenkoriak és maiak, Boros Csaba fanyarul melankolikus zenéje a beteljesületlen szerelmek fájdalmas fátylával borítja be az előadást. Ungvári-Zrínyi Ildikó dramaturgi munkája nyomán sok szöveg kimarad az eredeti darabból, de jelenetről jelenetre megmarad Shakespeare gondolatmenete, és olyan poénok is helyet kapnak az előadásban, mint a tréfamester első felvonásvégi monológja, Benedek Zsolt bravúros szerzeménye, amelyben bár minden szó a helyén van, teljességgel érthetetlen.
Úgy épül fel, úgy érik be lassan a történet, hogy a végletekig feszített utolsó jelenetben tényleg csodaként hat Viola és Sebastian egymásra találása, ölelkezésük közben futkos a néző hátán a hideg. Olyan ez, akár a görög hősök elkerülhetetlen végzete, mely előrelátható, mégis megrendítő, amikor bekövetkezik. Bocsárdi egyik védjegye a késleltetés, ezzel feszíti meg előadásai jeleneteit, ezektől a visszafogott érzelmektől és indulatoktól válnak minduntalan meglepővé szereplői replikái, mozdulatai.
Az indulatokat feloldó ölelkezés után, melyben mindenki megtalálja a maga igaz­ságát, Malvolio keserű szavai zárják az előadást: „bosszút állok az egész társulaton”. A kör bezárul, a színészek tragico-comico-historico-pásztori műve a kulisszák mögött folytatódik. Ahogy a bohóc énekli a végén: elállni sose fog. Ilyen már ez az élet: sok-sok romantika és halálos szerelem, aztán egy váratlan fordulat után mindenkinek más lesz a párja, mint akire vágyott. Ez a döbbenetes Shakespeare-ben, hogy mindig máshol rejti el az igazságot, mint ahol elsőre keresnénk, a szentgyörgyi társulat azonban kellően komolyan veszi őt ahhoz, hogy feltárja előtte titkait.
l
Eddig az előadás kritikája. Nézőként megélt tapasztalataim nyomán azonban egy másik kritika is megfogalmazódott bennem az új stúdió tervezőinek vagy kivitelezőinek irányába. Nem tudom, milyen szellőzőrendszer működik az épületben, nem is az én feladatom megítélni, hogy a szabványoknak megfelelő-e, helyesen működtetik-e azt az illetékesek, de ha a színész és néző egyszerűen nem kap levegőt a melegtől, ha előadás közben leginkább saját szívverésére kell figyelnie, a legjobb produkció is jelentéktelenné válhat. Reméljük, mielőbb lehűl az idő, és nem kell majd készenléti mentősöket is alkalmazni az új stúdióbeli előadásokhoz.

NAGY B. SÁNDOR