Odahaza nemigen próbálkozhatott meg ezzel a mesterséggel, mert egyszer ugyan szert tett egy ruhaszárító kötélre, s el is kezdte már kifeszíteni, de szerencsére anyuskája észrevette, s mielőtt nagyobb baj történhetett volna, kiverte ezt a tervét a… fejéből. Kiverte, de nem örökre. Mert falun is szoktak mosni, s falun még csábítóbb közelségben húzódnak a ruhaszárító kötelek.
Egyszer, amikor a balatonmelléki néniéknél nagymosás volt, Öcsike egyszeribe megérezte, hogy eljött az a pillanat, mikor elkezdheti gyakorolni magát a kötéltáncos művészetben. Nem kell ehhez semmi egyéb, csak egy rúd, amivel egyensúlyoz. A háznál ugyan véletlenül nem akadt ilyesféle, de hiszen nem azért szaladgálta be Öcsike az egész falut, hogy ne tudja, mit hol lehet találni. Egy szempillantás alatt a harmadik szomszédnál termett, akinek az udvarában annyi ilyen fa állott, hogy akár a dédunokái is kötélen táncolhattak volna. Észre sem vették, amikor Öcsike felkapott egyet, vállára vetette s nagy büszkén megindult vele hazafelé.
Egy kicsit elszontyolodott, amikor észrevette, hogy amíg odajárt, teleaggatták már a ruhaszárító kötelet harisnyákkal, zsebkendőkkel, szalvétákkal s isten tudja, még mi mindennel. A cirkuszban bizony nem szokás ilyen kötélen táncolni. No, de Öcsike nem szokott soká búsulni azon, amin nem lehet segíteni, és kijelentette:
– Nem baj, legalább olyan kötéltáncsos lesek, amilyen még a csirkusban sincs.
Azzal megvárta, míg mindenki eltakarodott a kertből, csak a néniék kiscicája maradt ott.
– No, csicsus – mondta Öcsi –, büske lehets, mert olyat láts most, amit még senki se látott ebben a faluban.
Hát hogy büszke volt-e a cicus vagy sem, én igazán nem tudom, de annyi bizonyos, hogy megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába, s úgy nézte Öcsike nyaktörő próbálkozását. Miákolt is, mintha azt mondta volna cicanyelven:
– Jaj, Öcsike, Öcsike, bizony kitöröd még ma a nyakadat.
De Öcsike nem értette, amit a cica mondott, s azt hiszem, ha megértette volna is, büszkén legyintett volna a kezével:
– Ne félts te engem, csicsus.
Odatámasztotta a rudat egy fa törzséhez, amelyre a ruhaszárító kötél fel volt csavarva, felmászott a fára, maga után húzta a rudat, és óvatosan ráereszkedett a kötélre.
Akár hiszitek, akár nem, meg is indult rajta, egyensúlyozva magát a rúddal, úgy, ahogy az igazi kötéltáncostól látta. Még a harisnyák is bámulva tátották rá a szájukat. Az első lépés sikerült, sikerült a második is. De aztán egyszerre csak érezte Öcsike, hogy szédül a feje, és mindjárt lefordul a kötélről. Ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen a cirkuszban háló van kifeszítve a kötéltáncos alá, ő meg ilyesmiről nem gondoskodott. Az igazat megvallva, ez már nem a kötélen jutott eszébe, hanem lenn, az udvar homokjában, ahol szerencsére nem üthette meg túlságosan a buksiját.
Öcsikének szóval semmi különös baja nem történt, de bezzeg rosszul járt szegény cicus.
Pedig hát ő nem tehetett semmiről, még tanácsolta is Öcsikének, hogy ne kísértse az Istent, igaz, hogy csak cicanyelven. Mikor Öcsike bal felé lefordult a kötélről, eleresztette a rudat, s az jobb felé esett ki a kezéből, egyenesen a cica orrára.
Öcsike úgy megsajnálta szegényt, hogy eszébe sem jutott megtapogatni magát, nem törött-e el valamije a homokban?
– Ne búsulj, csicsus – mondta neki –, majd elvislek a csirkusba, mikor igazi kütéltáncsos lesek! De akkor hálót fesíttetek ám a kötél alá!