1931 júliusában született Kézdivásárhelyen jómódú polgári családban.
Édesanyja, Sylvester Anna tősgyökeres háromszéki, alsó-csernátoni származású. Ez az ág mélyen – több száz évre visszamenően – gyökerezik a táj történelmébe. Az oldalágakból nőtt ki Turóczy Mózes ’48-as ágyúöntő családfája is. Édesapja, Pálmai Béla nem e táj szülöttje, a századfordulón fellendülő faipar csábította Szegedről Kézdivásárhelyre, ahol aztán fűrészüzemet alapított, megnősült és letelepedett.
Az időközben iskoláskorúvá cseperedett Gyula tanulni Kézdivásárhelyen, a kantai gimnáziumban járt, de a tanügyi átszervezések miatt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte az utolsó éveket, és 1950-ben ott érettségizett.
Apja korai, tragikus halála – 12 évesen veszítette el – nagyon megviselte, de ez a drámai esemény később „hasznára” vált. Ugyanis az egyetemi iratkozáskor – a kemény osztályharcos időben – a beiratkozási íven, a szülők foglalkozási rovatába nem a fűrészüzem-tulajdonos neve szerepelt, hanem az őt nagyon szerető, aranyszívű Jancsó Endre mostohaapjáé, aki állami tisztviselő volt. Így a „származási akadály” elhárult a sikeres felvételi útjából.
Már édesapjától tanult zongorázni, és külön zongoraórákat is vett, ezért zenei pályáról álmodozott, és az orvosi helyett a kolozsvári zenekonzervatóriumba iratkozott be zongora és karmester szakra. Mikor kitudódott, „átparancsolták” Marosvásárhelyre az orvosira, ahol egy év fogorvosi kitérő után végül 1956-ban az általános orvosi szakon végzett.
Jól jött a zenei tudás, hiszen az egyetemi évek alatt az ún. kis Tympanon zenekarban játszott zongorán vagy tangóharmonikán.
Jól emlékszem azokra a hangulatos bálokra az Apolló nagytermében, amelyeket ők „muzsikáltak el”, és mi kedvünkre roptuk a táncot. Néha egy-egy lakodalmon is zenéltek, amelynek jövedelmével ki tudta egészíteni a mindenkori szűk diákköltségvetést.
Volt tanárait: Marost, Putnokyt, Obált, Lőrincz Ernő Andrást, Miskolczy Dezsőt, Vendég Vincét, „pompás” Kelement, Mátyás Mátyást – hogy csak néhányat nevesítsünk közülük – mindig nagy tisztelettel és szeretettel emlegette.
Későbbi feleségét, Fried Évát már Kézdivásárhelyről ismerte. 1956-ban vette nőül, és együtt mentek az első munkahelyére, Nagyborosnyóra. Felesége rokonainál új, szerető családra lelt.
Házasságukból egyetlen fiuk született, Tamás, aki ma Békésen háziorvos, onnan küldi haza Békési leveleit a Háromszék napilapnak.
Íme, hogy maradtak meg a fiúban a gyermekkori emlékek:
A tizenegy borosnyói év kemény, de izgalmas, szép, szakmai és emberi kihívásokkal teli időszak volt. Úttalan utak, lovas kocsi, csengős szán, farkasok, medve nyúzta bácsok, szülőotthon, néha tizenegy hozzá tartozó falu, és a „mezítlábas” Pipás Sebestyén – mint néptanácselnök –, ki egyedüliként szólította „doktor elvtársnak” az orvost. A szentgyörgyi, brassói baráti társaságok hétvégi látogatásai, a Gyula-napok – hol ő volt a zenét szolgáltató zongorista – a lóvásárok, a Tordai-malom, a kiszállások a szomszéd falvakba, az első autó, a rajon ellenőrzései – ilyenkor mindig pusztult a baromfi, fogyott a szilvórium –, a cigány vajdával való „parlamenti tárgyalások”, mind hozzátartoztak ehhez az időszakhoz. Mint ahogy egy-két anekdota is: Alig került a faluba, mikor az emlegetett Pipás Sebestyén kivitte a temetőbe, megmutatta az elődei által „megtöltött” parcellákat, majd egy üres területről közölte, hogy ez most az övé. Vagy, mikor friss kezdőként felkereste Duka Dezső kollégája Zágonból – hová gyakran járt Maurer miniszterelnök vadászni –, aki tudatta, hogy pár napra elugrik Budapestre. Ez 1956 októberében volt. És 1957 februárjában került elő. Addig egyedül látott el kezdőként tízezer embert, és rendezte meg a kolléga temetését – kinek halálhíre jött –, majd szedette gyorsan ki a keresztet, mikor megtudta közelgő visszatérését…
Helytállás volt ez a 11 év a javából! S az új területi felosztáskor, amikor létrejött Kovászna megye, lehetőség nyílt rég dédelgetett álma megvalósítására: hogy szülész-nőgyógyász legyen. Közben a fia iskoláztatása is kívánatossá tette a városra való költözést, így 1967-ben kiharcolta, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljön a megyei kórházba, Dr. Mélik István osztályára. Itt dolgozott előbb alorvosként, majd 1971–78 között szakorvosként, 1979–88-ban főorvosként, 1989–95 között osztályvezetőként, és 1995-től 2002-es, végleges nyugdíjazásáig ismét főorvosként.
Az évek során mintegy 28 tanulmánya és dolgozata jelent meg bel- és külföldi lapokban. Rendszeresen részt vett a debreceni, szegedi, budapesti orvoskongresszusokon. Megírta Nagyborosnyó egészségügyi monográfiáját.
1971–80 között az Orvostudományi Társaság Kovászna megyei titkára, a Magyar Nőorvos Társaság tiszteletbeli, a Román Nőgyógyász Szövetség és az EME rendes tagja.
Dolgozott a fizető poliklinikán – melynek igazgatója is volt –, a textilgyári rendelőben, tanított az egészségügyi technikumban. Szakszervezeti és román kommunista pártbeli megyei egészségügyi tisztségeit főként arra használta, hogy magyar kollégáinak segítséget nyújtson. Kiváló egészségügyi dolgozó (1970) és érdemes orvos (1974).
Tizenhét évig tagja volt a Saniton kórházi dzsessz- és könnyűzenekarnak. A művészeteket mindig szerette, pártolta, főként a képző- és színművészetet.
Mindig a társadalmi, társasági élet fősodrában élt, többek között ennek is köszönhető az 1986–87-es éveken végighúzódó folyamat: a 18-as vagyon-ellenőrzési törvény alá kerülése, melynek következtében egy évig járta feleségével a bíróságot, mint Pálmai vádlott. Bár az ügy ártatlanságát bizonyította és felmentéssel végződött, a szerencsés végkimenet szívinfarktusát nem akadályozhatta meg.
Felesége 2001-es halála, a családi ház eladása után is Sepsiszentgyörgyön maradt, és új, kis lakását berendezve az elkövetkezőkre, első igazi nyugdíjas munkahetére készülve hunyt el váratlanul 2003-ban.
Temetésén nagyon sokan voltak, hiszen nagyborosnyói és szentgyörgyi, de megyebeli betegei is nagyon szerették és tisztelték emberségéért és szakmai tudásáért egyaránt.