A beköltözött réteg a családnevében jórészt megtartotta a nyelvét, olyannyira, hogy felszegben is, alszegben is egy-egy kimenő mezei út az ott lévő szélső szegényes ház lakójáról a „Nyikulájnénál” meg a „Csotrogánnénál” nevet viselte, a többi utcában pedig – főként a külsőkben – faluszerte élték az „elalmásiasodott” életüket az olyan családok-személyek, mint Bogdán, Gódra, Tódor, Vaszi, Kiliger, Lurca, Juhon, Nyisztor, Ráduly, Kusztora, Bóka, Buszujók, Sorbán, Isztojka, Kolésa, Flóra, Oláh... Az Isztojkával még a név is félig-meddig „magyar” lett, mert a Sztojka (Stoica) az almási nyelven ugyanúgy „magyar szabályt” követett, mint a „katulya”, az „iskatolyában”, de ifjú filológus koromban lehető „legtekervényesebb névmagyarosodásként” a Tikosi bukkant előmbe, ami Almáson teljesen magyar családnévnek számított – a közeli szomszédságunkban, a Német utcában két háznál is jó gazda Tikosiak laktak, felszegben egy másik Tikosi ványolós volt, vallásilag is unitáriusok lévén –, származásilag azonban Tikosiék úgy voltak „magyarok”, hogy Fogaras környékén két falunak is Tyúkos volt a neve, amely „őseredetileg”, amikor a magyar nyelvben a „tyúk” még „tik” volt – s a „tyúktojás” „tikmony” – úgy hangzott, hogy Tikos, később pedig a magyar nyelvfejlődés nyomán a magyar őstelepítésű helység átváltozott Tyúkosra, miközben a régi hely a szászok odatelepülésével lett Szásztyúkos, mellette az újabb mint román falu, lett Oláhtyúkos, ám a két nem magyar közösség nem alkalmazkodott a magyar nyelvfejlődés szabályához, s mindkettő az ősi örökségű, „tik” alakot őrizte meg a lakóhelye nevében, minek folytán az egyik németül „Deutsch-Tekesch”-nek, a másik románul „Ticuşu Nou”-nak nevezte magát. Így jutott el később a Tyúkosról a román Tikosi az almási székely világba, ahol a lakótársak már rég elfelejtették, hogy „tyúkjaik” valamikor „tikok” voltak magyarul, és a Ticoşu-származáshelyről közéjük magyarosodó Tikosi nevében már-már „irigylésreméltóan” szép magyar nevet tiszteltek, annyival inkább, mivel annak nem volt „tyúkos értelme”. És végül hozta az élet természetes folyásának rendje, hogy a velem egykorú Juhon Bandi már legényecskeként a mi utcánkba, a Szabók utcájába települt a felszegi Barrák utcájából, mert itt, Bosaszó-pataka partján a gyermektelen nagynénjéék, Juhon Máriék örökbe fogadták, s azzal együtt az eredeti Juhon nevet – amely még „eredetibben” Juon volt egykor – cserélték az örökbefogadó „apa”, Tikosi Mihály „magyarabb” családnevére, s még később aztán éppen úgy jött ki a lépés, hogy 1956-ban ugyanazon a márciusi napon én vettem magamnak házastársul a Szabók utcájabeli szállóhelyéről az almási „tanítókisasszonyt”, miközben a szembeszomszédba vitte Tikosi András élettársnak az „őshajdani eredet” szerint Gothárd Mariskát... Mindez az „almási identitás” keveredett az évszázadok során a maga természetes folyása szerint, minden hatalmi-kényszerítő erőszakoskodás nélkül mindaddig, míg az 1920-as évek „román világával” el nem kezdődött a „székelyek visszarománosításának” agresszív hulláma, ami az 1930-as években fokról fokra erősödve olyan méretet öltött, hogy egyházi s világi szinten minden erő összefogott a románosítás tűzzel-vassal való végbevitelének „munkájában”, attól sem riadva vissza, hogy alig negyvenéves saját templomukat lerombolják a hibátlan tartóssággal álló kőkerítésével egyetemben. Az esztelen elvakultság „Todorán-köde” még a Hosszúmező hegyvonulatánál fekvő Kőmezejére is kiterjedt, ahol egy sok évszázados kőkápolna romfalait „ősi ortodox templom” maradványának nyilvánították, s elhatározták, hogy azt újjáépítve oda is állítanak egy „román templomot”, és azzal együtt a szűkebb székelyföldi környék a románságnak zarándokhelyévé „szentelik” Kőmezejét. Almási szájhagyomány szerint a barlangunk sziklaszorosa feletti szép kaszálótérségen épített templomocskának „tatárkápolna” volt a neve, amit valamikori őseink akkor emeltek hálaadásképpen, amikor a mindenkori menedékül szolgáló s szádanyílásán kőfallal is erősített „Kőlik” megmentette a népet – még környékbelieket is az almásiakon kívül – a tatár veszedelemtől. Egyszer a „madarak és fák” egyik májusi napján rendkívüli élmény volt nekünk, kisiskolásoknak, az iskolai kirándulás Kőmezejébe, s onnan a meredek sziklák ösvényén alá a barlangba Fülöp Domokos tanítóval, éppen Tódorán „templom-mániás” uralgása idején, s ha ott láthattuk a tatárkápolnánál is, és a barlangszádánál is a kőfalmaradványokat, egyben Almás régi múltjához is közelebb kerültünk a kirándulás jóvoltából. Ugyanakkor a „másik Domokos”, Simén Domokos tiszteletesünk a hittanórákon és az unitárius vasárnapi iskolán beszélt nekünk Almás három templomáról, arról a háromról, amelyek közül az első még a temetőn és Bottelkén is alul, „Csonkatemplom” dombján állt, s amely Dávid Ferenc idejében „cserélte” a katolikus papját unitáriusra sok száz évvel azelőtt, majd amikor egy század eltelte után az a régi romladozni kezdett, a falun kívüli helyéről a község kellős közepébe vitték a templomhelyet, a Józsák dombjára, ott építve új imahajlékot a parókai szomszédságában, de ott sem állhatott még száz évig sem, mert a domb földje csúszni kezdett, s úgy épült végül a harmadik, a legnagyobb domb aljában, a faluközép téres helyén. Mindezek mellett hallhattunk már gyermeki füllel arról is, hogy Almás a régi időben több kisebb, szétszórt faluból állt, „Csonkatemplom” dombjának legelső temploma is éppen azért volt messzébb, a mi Almásunkon kívül, mert ott volt abban az időben Czikefalva, mellyel átellenben Czike-pataka folyik a Homoródba, ugyanis Czike nevű családok is éltek akkor nálunk, mint ahogy élnek Benczők ma, amikor az új templomunk melletti falurészt még mindig „Benczőfalának” hívjuk, s aztán a mai felszegi rész Almás-pataka mentén volt Almás, és még Merkén túl is volt kisebb település Kakodnál, s lehet, Kőmezeje templomromja a „tatárveszedelem” mellett az egykori Varjas falu emlékét is őrzi... Több kisebb faluból sok évszázadon át három templom építése nyomán tömörült egybe végül Udvarhely vármegyének az az egyik legnagyobb faluja, amely unitárius egyházközségként a legnagyobb Udvarhely környékén, közvetlen szomszédságában a katolikusként még nagyobb Lövéténél, míg összeállásával három más-más tornyot is egybefogott egyszerre, s szóltak a három templom harangjai összhangban és békében, mindaddig, amíg Tódoránék „nagyormán megszállottsága” le nem rombolta évszázadok békés építéseit.
Ilyen „hátszéllel” fújta a bécsi döntés híre aztán a magyar zászlókat estéről estére a „Todorán-parókia” magas fakapujánál befelé az udvarra. A kaput nem nyitotta be senki, de a piros-fehér-zöld zászlók nyelestől lengetve lobogtak be az udvarra, s kísérte a lobogást teljes hangerővel az énekszó, legtöbbször éppen a „helyszínre” legjobban „találó” dalokat énekelve: „A zászlója piros, fehér, zöld, / Erdélyország újra magyar föld”, vagy „Győztesek megint / Régi zászlaink...”. Mámorunkat csak fokozta, amikor estéről estére azt láttuk, hogy a pompázatos új templom magas tornyában tűzvilág lobog, jeléül annak, hogy a bőrét okkal féltő Tódorán éjjelre odahúzódott hűséges őrzőjével, Gódra Mihállyal.
A gyűlölet, amit a mániákus pópa szított a faluban, most visszacsapott az ő fejére, de a nép abbeli mámora, hogy „Hálistennek, megfordult a világ” nemesebb öröm volt annál, hogy „papverésig” fajuljon a visszacsapás, amire pedig maga Tódorán is számított, aminthogy jelét adta esténként a toronybeli „vizitváró” tűzfényével. A népnek elégtétel volt látni, hogy a „falu templomának” szánt hivalkodó építményt egyetlen hívével „szenteli” a pap, aki gyávaságában még a koraőszi éj hűvösét is csak a tűz melege mellett tudja elviselni. A nagy hatalmú pap ekkor már egy szánalmas figura volt, amint ott „füttözött” a tornyában, nem az a „vad oláh”, aki egyik tanítói évében Sanyiék osztályát tanítva nemegyszer radírral a kezében sétálgatott a padok között, s minden „büntetési ok” nélkül, mintegy „mellékesen” duruszolgatta a kopaszra nyírt gyermekfejek halántékán-fülénél a gumit s a fájdalmas nyomást még fájdalmasabbra facsarva mondogatta hozzá a „nevelő” szavait: „Măi banghine, măi!” (Te, hazátlan, te!). Néha még nekem is szinte fájt a „vakszemem”, olyan „átérzéssel” vetette rám a kék szemeit a bátyám, amint szavával is mondta: „Tudod, hogy tud az fájni?” Tudni „közelebbről” nem tudtam, mert a mi osztályunknak nagyobb szerencséje volt Tódoránnéval, aki kedves, szelíd, jóságos tanítópapnénk volt nekünk, én még a kedvenc tanítványai közé is tartoztam, otthon nálunk is meglátogatott, dicsért a szüleimnek, nem csak tudott jól, de beszélt is szívesen magyarul, az iskolában tanított kedves román dalokra – „Măi, Ioane, dela oi, măi, Ioane, măi...”, és „Vine, vine primăvara...” stb. (Joán a juhoknál, meg hogy Jön, jön a tavasz) –, és egyszer a „legutóbbi román” iskolajárásunk egyik rajzóráján egy olyan emlékezetes esetem volt vele, hogy addig rajzolgattam az unitárius templomunk tornyát, míg az egyik ablakába egy „magyar világot váró” piros-fehér-zöld zászlócskát is „kitűztem”, s a papné ellenőrzés szemlélgetésével hozzám érve, a „magyar zászló” láttán semmi patáliát nem csapott, ki sem radíroztatta, lapot sem tépett, csak csendesen megkért, hogy a torony másik ablakába rajzoljak egy piros-sárga-kék zászlót, és én az unitárius tornyunkra a mi nemzeti zászlónk mellé „odatűztem” a románokét is... Az egész iskolában olyan „nagy román világ” volt akkor, hogy a „román gyermekek”, akiknek a szülei „átálltak románnak”, a nagyszünetben ingyentejet kaptak a csupraikba a folyosón, a magyar gyermeknek pedig, ha meghallották magyarul beszélni, egy-kettőre hátára akasztották a „măgar” (szamár)-feliratú szégyentáblát, úgyhogy én, amikor „eljött valahára” a piros-fehér-zöld „toronyzászlóm” boldog ideje, és esténként az „oláh tornyába” bújt Tódoránnak is mutattunk elég „magyar színt” a zászlónkkal, valósággal sajnáltam a sötét ablakok mögött szorongó jó tanító néninket, aki időnként maga is kapott, amit kapott Tódorántól, mert volt úgy, hogy becsengetés után késett egy bejövéssel, aztán csattanást hallottunk a „gangról”, és utána sírva jött a terembe a papné, s alig pár perc múlva a gyűrűs ujjnyom még külön kipirosodott a hófehér arcon.
                          (folytatjuk)

Szabó Gyula