A városon felnőtt gyermek, ha rövidebb-hosszabb ideig falura kerül, egy teljesen más világgal találkozik, mint amelyet megismert. Nyaranta, amíg nem vette meg édesapánk a brétfűi gyümölcsöst, évente elutaztunk szüleimmel Gyergyóditróba és Csutakfalvára (Gyergyóremete része). Ditróban édesapám Aranka húga volt férjnél, unokatestvére kérte feleségül, Száva Gerő, családunk örmény ágának „letagadhatatlan” képviselője.
Gerő bátyánk kereskedő volt, jó örmény hagyományok szerint (1. kép: István, Gerő bátyánk, Enikő, Aranka néni). Az övé volt az emeletes gólyafészkes ház a község központjába. Lent méteráruüzlet és kocsma, az udvaron, a kerítés mentén pedig tekepálya működött. Csutakfalván édesapám Iza nevű húga volt férjnél a szintén kereskedő Pál Simon jómódú birtokosnál (2. kép: édesanyám, Ibu, Zolti, Simon bátyánk, Csaba, én, Juci és Iza néni).
Mindkét nagynéni kedves, jólelkű asszony volt, és elnézték – olykor fedezték – számos csínytevésünket. Férjeik a szigort képviselték a családban. Ditróban négy unokatestvérünk (István, Jenő, Éva és Enikő) volt, Csutakfalván hárman vártak minket (Zolti, Juci és Ibu). Korban hozzánk – Csabához és hozzám – legközelebb Zolti állt, ezért szívesebben voltunk Csutakfalván, mint Ditróban. István jóval idősebb volt nálunk, és gyakran kilovagolt, amikor a jogi egyetemről hazajött megnézni az éppen folyó munkálatokat a mezőn vagy az erdőben. Jenő (Öcsi) korban közelebb állt hozzánk, de ő is inkább Gerő bátyánk segítségére volt.
A lányok nekünk, tizenéves fiúknak „nem számítottak”, amiből nem kevés kalamajka származott. Mivel megszöktünk tőlük, hogy ne követhessenek (az ablakon át), igyekeztek – különösen Ibu – beárulni. Erre aztán az volt a „ráadásunk”, hogy mi hárman (Zolti, Csaba és én) jól megfigyelhető módon kiálltunk a csűr szénatároló ajtajához és lepisiltünk. No, csak ez kellett, futott is Ibu a szörnyű illetlenséggel Iza nénihez.
Volt egy Keli (Kelemen) nevű falusi barátunk, akivel egy ruháskosárral a hónunk alatt lementünk a közeli patakra, egyikünk megállt a vízfolyás mentén lejjebb, a másik egy bottal „gübülte a martot”, mire a halak épp a kosárba menekültek. Diadalmasan vittük haza a zsákmányunkat. Csaba kedvenc időtöltése volt szembeszállni a gúnárral és hajszolni a libákat. Itt az egyik fészerben koporsók voltak (azt is árult Simon bácsi), nekünk búvóhely, akárcsak a borospince.
Ditróban élmény volt a tekepálya, ahol önkéntesen (olykor aprópénzért) állítgattuk a bábukat. Az istállóban tehenek és lovak voltak, a kertben pedig rengeteg málna, ribiszke, alma. A fára mászás egyik versenytevékenységünk volt. Figyeltük a fejést, s amikor nem látták, mi is megpróbálkoztunk vele, egymást spriccelve a tejjel. Csaba fel-felkapaszkodott a tehén hátára, amit sem a tehenek, sem az istállós fiú nem vett jó néven, és panasz lett belőle. Gondtalan, emlékezetes szép idők voltak!