Öcsike édesapja ugyan udvariasan megírta neki, hogy itt, Nagyapóka házánál sokan vannak, nem is ő a házigazda, még nem is láthatják el illő kényelemmel – de Stánci néni azt felelte, hogy úgyis régóta szeretné megismerni Elek nagyapót, mert azt hallotta, hogy az „egy édes ember”; Elek nagyapó bizonyosan nem dobja ki őt a házából; neki különben is csak egy szerény zugocska kell, egyszóval: jön, jön, jön. Csak azt írják meg, van-e a háznál zongora és – egér. Mert ha zongora nincs, vagy ha egér van, akkor – nem jön, nem jön, nem jön.
Természetes, hogy Öcsike édesapja esze nélkül rohant a postára és föladott egy sürgős táviratot Stánci néni címére: Zongora nincs, egér van.
Még természetesebb, hogy a sürgős távirat mai napig sem érkezett meg Stánci nénihez, legeslegtermészetesebb pedig, hogy Stánci néni megérkezett Öcsikéékhez.
– No, fiam – szólt apus titokban Öcsikéhez, mikor a fiáker begördült az udvarra –, itt van Stánci néni, a többit rád bízom. Itt az Istenen kívül csak te segíthetsz.
– Rendben van – mondta Öcsike –, hiszen ismersz, apus. Szóval, áll az alku, mint rendesen: nem kapok verést, ha megtréfálom Stánci nénit, és csokoládét kapok, ha elmegy.
– Áll az alku – mondta apus. – Csak finoman fiam, csak finoman.
– Azt bízd rám – felelte önérzetesen Öcsi. – Csak a csokoládé is legyen olyan finom, mint én.
Stánci néni, alighogy az út porát lemosta magáról, a zongora iránt kezdett érdeklődni. Szerette volna megmutatni művészetét a háziak előtt.
Öcsike rögtön megkezdte a szerepét.
– Majd én megmutatom magának a zongorát, Stánci néni – mondta kedvesen, tisztességtudóan. – Jöjjön velem.
Stánci néni csudálkozva nézett Öcsikére, de azért csak megindult vele. Öcsike pedig kivezette a házból valami különálló épület felé.
– Micsoda, hát nincs a házban a zongora? – kérdezte Stánci néni.
– Nincs, mondta Öcsike, mert Nagyapókát zavarná a hangja munka közben.
– Ejnye, ejnye... No, majd kijön azért, remélem, Nagyapóka is, hogy meghallgassa a zongorázásomat.
– Nehéz ezen a zongorán játszani – mondta Öcsi. – Ez a zongora... nyerít.
– Nyerít?
Stánci néni művelt hölgy volt, olvasott egyszer egy verset a fekete zongoráról, mely nyerít és búg, de azért csodálkozott azon, hogy Öcsike ily költői módon fejezi ki magát.
– Talán azt akarod mondani, hogy le van hangolva?
– Nincs az lehangolva! Tessék meghallgatni, milyen vígan nyerít most is!
Azzal felcsapta Stánci néni előtt az istálló ajtaját.
– Itt a zongora, Stánci néni. Nem is egy, hanem kettő. Ezt a két lovat a zongora árából vette Nagyapóka, azért nyerítenek olyan szépen.
Stánci néni egyedül tért vissza a házba. Öcsinek estig nyomát sem lehetett látni.
Hogy mit csinált addig?
Hát azt, hogy összetalálkozott az érdeklődő Tamás húgocskájával, Maricával. Maricáról egész könyvet kellene írni, de hát most csak annyit mondok el róla, hogy vakmerőségben még Öcsikén is túltesz, sejtelme sincs arról, hogy mi a félelem, s a szülei örökös aggodalomban vannak miatta.
Marica éppen az istállóból jött ki, s egy kis egeret tartott a kezében, a farkincájánál fogva.
– Nézd Öcsi, mit fogtam! – mondotta. – Képzeld, szegényke eltévedt, nem talált vissza a mamájához, s a lovak lába alatt szaladgált az istállóban. Onnan szedtem ki, hogy el ne tapossák.
– Jól tetted, Marica! – mondta Öcsi. – Add ide nekem ezt a kis egeret, majd én visszaviszem valahogy a mamájához. Tudok valahol egy egérlyukat, abba beleeresztem.
Marica igen meg volt elégedve ezzel a tervvel, Öcsi pedig azon melegében végre is hajtotta. Az a bizonyos egérlyuk a Stánci néni szobájában volt, nemrég pusztítottak ki belőle egy egércsaládot.
Stánci néni másnap ájuldozva jelent meg a reggelinél: egész éjjel nem aludt, egér szaladgált a szobájában.
– Nem értem – mondta bosszankodva Nagyapó, akinek sejtelme sem volt arról, hogy milyen merényletet követtek el a vendége ellen –, hiszen kipusztítottuk abból a szobából az egereket.
– Jön új helyette a tarlóról –, mondta Öcsike édesapja, jól sejtvén, hogy a fia keze van a dologban. – No, mindegy, estére macskát zárunk a szobába.
Úgy is lett. Este még egy kis mákkopolással szórakozott a család és a vendég (nagyszerű mulatság az, mikor az asztal körül egyszerre tízen kopogtatják késfokával a felnyitott, száraz mákfejet és csorgatják tányérba a magját), Aztán Öcsike eltűnt egynéhány mákfejjel. Aztán jelentették Stánci néninek, hogy „a macska előállott”. Aztán Stánci néni lefeküdt, és lefeküdtek a többiek is.
Fél óra sem telt belé, Stánci néni sikoltozására szaladt össze az egész ház népe. Nagy nehezen megértették, hogy valami kopogó szörnyeteg szaladgál össze-vissza a szobájában. Vizsgálatot rendeztek. Megtalálták a kopogó szörnyeteget: a macska volt, mind a négy lábán egy-egy mákhéjat viselvén csizma gyanánt.
Stánci néni ezen az éjszakán a szemét sem hunyta le. Másnap reggel becsomagolt és kijelentette, hogy Elek nagyapó ugyan valóban „egy édes ember”, de az ő idegei nem bírják a falusi életet: bocsássanak meg, de elutazik.
Elek nagyapó megbocsátott. Hogyne bocsátott volna meg, hiszen ő „egy édes ember”. Megbocsátottak a többiek is. Öcsike pedig harmadnap öt tábla csokoládét kapott. Olyan finomat, amilyet csak találni lehetett Barót városában.