Korábbi előadásaival máshoz szoktatott minket Zakariás Zalán rendező, mint amit Jonas Gardell Jegesmedvék című darabjának színpadra állításával mutatott: az a harsány jelrendszer, amely hangosan hirdetni szokta a rendező jelenlétét, ezúttal kevésbé nyomta rá bélyegét az előadásra. Kétségkívül ebben a produkcióban is erőteljes képeket használ, itt is láthatunk gyorsítást, nagyítást, elrajzolást, de ezek a megoldások többnyire a színészek játékában – gesztusokban, tekintetekben, megszólalásokban – jelennek meg, a látványos színpadi elemek háttérbe szorulnak.
A Tamási Áron Színház kamaratermében színészközpontú előadást láthatunk, melyben úgy épül fel, úgy bontakozik ki Gardell darabjának gondolatmenete, érzésvilága, hogy az alkotók csupán arra törekednek, pontosan jelenítsék meg egy család benső életét, melyet többé-kevésbé mintha mindannyian ismernénk. Nehéz vállalkozás, mert azonnal kiszúrja benne a néző a legapróbb hamis hangot is. Az események egy panellakás aprócska konyhájában történnek, a negyedik fal a nézőtér. Nem is eseményeket láthatunk, a darab inkább egy állapotot mutat be, mely kilátástalan sorsokban, lehetetlenné váló kapcsolatokban körvonalazódik. Bár születésnapot ünnepelnek, a szereplők szavai, mozdulatai arról tanúskodnak, hogy nem bírják elviselni egymást és a helyzetet, mely arra kényszeríti őket, hogy találkozzanak, próbáljanak kommunikálni egymással, végül pedig újra elszalasszák életük újraértelmezésének lehetőségét.
A színészek nagyszerűen élték ezt az állapotot. Játékukban jól érzékelhető volt a látszólagos béke és a szeretetteljes megnyilvánulások mögött a kiábrándultság, a sértettség és az egymás elfogadására irányuló reménytelen törekvés is. A robbanások jól időzítettek. Remek volt Gertrud és Solveig fogpasztás játéka, amit kezdetben alig vettünk észre, aztán hirtelen ott voltunk a balhé kellős közepén. Riasztó volt a tésztástál belecsattanása a feszültségterhes álnyugalomba, megdöbbentő a közös vacsora a kolbásszal és a tortával való játékokkal, melyek pontosan érzékeltették a belső feszültségeket, és egyre gazdagabbá fonták a darab gondolati síkját. Hányszor élünk át mi is hasonló pillanatokat? Hányszor éreztük, hogy ugyanolyan erős bennünk a bosszúvágy, mint a megbocsátás szándéka? Hány olyan család van szerte a világon, melynek tagjai már nem tudják eldönteni, a szeretet vagy a gyűlölet tartja össze őket?
Jól érezte a rendező, miként lehet csupán apró gesztusok, tekintetek által élővé tenni a szöveget, hogyan lehet játékban felerősíteni vagy ellenpontozni az elhangzottakat, hogyan lehet úgy humorossá tenni egy pillanatot, hogy közben a háttérben meghúzódó szívszorító indulatokat is érezze az ember. Izgalmas volt követni, ahogy egy színpadi történés fényében átértelmeződtek az elhangzott szavak, például a penészes sajt vagy a földről összeszedett torta esetében. Zakariás Zalán ezúttal nem húzta rá előadására az elidegenítés hálóját, de a színészi játék valós tükre mögött is nagyon erősen jelen volt minden megszólalásban. Abban, ahogy egymásból építkeztek a színészek, és ahogy kijátszották az elejtett pillantásokat, hogy a bemutatott kapcsolatok hálójában a néző követni tudja azokat az árnyalatokat, melyek a valóságban többnyire követhetetlenek a kívülállók számára.
D. Albu Annamária jelenléte a színpadon lenyűgöző volt. Ezúttal nem a túlzott expresszivitás volt a cél, olyan hitelesség és érettség jellemezte alakítását, amely csak élettapasztalat nyomán alakulhat ki egy színészben. Úgy volt Ilse, hogy közben Annamari maradt, úgy élte a magányába és kudarcaiba belefásult anya gyermekei iránti szeretetét és gyűlöletét, hogy egy pillanatig sem éreztük, játszik. Hatalmas munkát végzett, és végez előadásról előadásra. Jó érzés P. Magyarosi Imolát újra színpadon és jó formában látni, izgalmas volt lekövetni azokat a mozzanatokat az alakításában, melyekben D. Albu Annamária játékát segítette, miközben sikeresen felzárkózott mellé. Benedek Ágnesnek is sikerült új hangokat megvillantani magából, Solveig közönyében, lazaságában valami olyasmire talált rá a színésznő, amit eddig ritkán láthattunk tőle. Ruscsák Péter az idén végezte a főiskolát, ő játszott, ahogy tanulta, ezért az utolsó kinagyított jelenetben, melyben a darabbéli utalások után végre érdemben láthatta őt a közönség, kicsit alulmarad a felépített imázshoz képest. Ha olykor néhány hamis hang becsúszott a szereplők párbeszédébe, azonnal felmentette azokat maga a darab: egy végtelen idők óta ismétlődő történetben nem csoda, ha nem hallják meg egymást az emberek…
Csiki Csaba citromsárga díszlete az elején még meleg hangulatot árasztott, de egy idő után olyan érzést keltett, mint amikor émelyegni kezd az ember a csokoládétól. A félbe vágott konyha a lekerekített sarkaival olyan volt, mintha egy csőbe néztünk volna. Csöves-lét. Ha szóba áll az ember egy hajléktalannal, pár mondat után valami hasonló családi drámába nyer betekintést. Valahol itt történhet az a bizonyos törés, ezen az ingoványos érzelmi talajon, mely úgy recseg-ropog, akár a jegesmedvék egykor végtelennek tűnő birodalma.
Solvejg kiszólásait és a végén pár látványos technikai megoldást leszámítva drámai erejű produkciót láthattunk.
