– Mitől válik egy szerep nagyon fontossá a színész számára?
– Elsősorban talán a befektetett munka minőségétől. Ha hosszú ideig együtt dolgozik egy csapat, egy idő után olyanná válik a közösség, akár egy család, melyben persze mindenki magánküzdelmet is folytat a szerepével. A nyáron egy hosszabb felkészülési folyamat után Gyulán mutattuk be először az előadást, ahol nagyon intenzív munka folyt, közelebb kerültem a kollégákhoz, és sokat tanultam tőlük. Nagyon érdekes volt átélni a színészi létnek azt a skizofrén állapotát, ahogy a szerepeink által az életben is elkezdenek alakulni a viszonyaink. Ha az ember hónapokig erősít magában egy érzést egy másik ember iránt, egyszer csak elkezdenek rátelepedni érzelmei a magánéletére is. Az egyetemen sajnos csak azt tanítják, miként kell belépni egy szerepbe, azt nem, hogy hogyan hagyja maga mögött az ember. Minél sokoldalúbb, minél nehezebb egy feladat, annál jobban megérint, annál inkább saját emlékeiből táplálkozik az ember, olykor úgy, hogy bizonyos sebeket folyamatosan felkapar magában. Ha végül sikerül feldolgozni ezeket, akár terápiás hatása is lehet egy-egy munkának, de ha nem sikerül, az nagyon veszélyes.
– A rendező kéri ezt a fajta teljes azonosulást?
– A rendező meg a társulat közösen hozzák ki az emberből. Bocsárdi állandóan keresgél, állandóan mélyebbre és mélyebbre ás. Állandóan új instrukciókat kapunk, a szöveg is folyton alakul, minden előadás más, mint a korábbi. Vannak persze támpontok, de mindig nagyon kell koncentrálni arra, hogy mi az éppen aktuális feladat. Nem lehet megúszni, Bocsárdinak nagyon jó szeme van erre. Mindenkinek élnie kell a szerepét, mindenkinek küzdenie kell a rutin ellen, mindenkinek úgy kell játszania, hogy igazsága legyen minden elhangzott szónak. Időnként megállít, és azt mondja: ez rendben van, de mit akarsz ezzel mondani, mi a célod? Hihetetlenül sok energia kell ahhoz, hogy mindig élőben történjenek bennünk a dolgok, és persze így sem sikerül mindig.
– Elmondható, hogy férfiszerepet játszol? Hisz Viola végig férfit alakít…
– Nem, ez nem férfiszerep, bár az acélbetétes bakancs és ez az egész hacuka mégiscsak hoz egy férfikaraktert. Valójában nem így tevődik fel a kérdés. Én azért is szeretek Bocsárdival dolgozni, mert ő már az egyetemen azt mondta: nem egy karaktert, nem egy megcsinált dolgot akar látni, hanem azt, hogy te, Kovács Kati, mit mondasz erről. Hogy ne tudja eldönteni, most Viola beszél, vagy én beszélek. Ha annyira hiszek ennek a lánynak a problémájában, hogy el tudok égni benne a színpadon, Violává válok, ha csak játszom, hogy Viola vagyok, nem vagyok Viola. Elsősorban emberként kell létezni a színpadon, csak másodsorban szereplőként…
– Mi volt a legnehezebb a szerep felépítésében?
– Én mindig a nullától indulok, ezzel az érzéssel: Úristen, ezt nem tudom megcsinálni… Ezúttal különösen féltem, már az olvasópróbák alatt nem tudtam aludni, mert éreztem, hogy miközben ez a társulat jól beszéli a shakespeare-i nyelvet, én nagyon kezdő vagyok ebben. Emlékszem, ilyeneket mondott Bocsárdi: láttasd a szöveget, a képeket, de ne legyen szájbarágós… Éreztem, el fogok vérezni. Csak valamikor a próbafolyamat vége felé kezdtem beindulni, talán ekkorra értettem meg pontosan, hol is van a helyem ebben az egészben.
– Mostanában melyek a nehézségek?
– Például van egy jelenetem a herceggel, ahol állandóan elkönnyesedne a szemem, de Bocsárdi azt kéri, ne játsszam ki az érzelmeimet. Bizonyos helyzetekben azt kéri, hogy tartsuk benn az érzelmeket, ami nagy intenzitású jeleneteket tud eredményezni, de annyira leszívja az energiát, hogy előadások után néha úgy érzem magam, mint egy kicsavart rongy. De ettől is szép ez a szakma. Megtanultam, hogy mit jelent minden alkalommal megszülni valamit, ami által magam is újjászületek, újra és újra.