Demeter J. Ildikó
Az egész világot bejárta a hír, hogy Ion Iliescu, aki a kommunizmust lerázó Románia első „szabadon és demokratikusan” megválasztott elnöke volt, a vádlottak padjára került a bányászjárás ügyében, mégpedig ugyanazért, mint a háborús bűnösök: emberiesség ellen elkövetett bűntettekért, ártatlan civil lakosok haláláért, bántalmazásáért és jogtalan fogva tartásáért. Sokkal súlyosabb vádak ezek, mint amilyenekhez eddig szoktunk: milyen kisstílű vagánynak tűnik most a sok csalástól és korrupciótól sáros politikus, maga a kormányfő is!
Az Iliescu és társai ellen folyó eljárás újra felélesztette azt a reményt, hogy talán mégis, ha huszonöt éves késéssel is, de sikerül helyükre tenni a dolgokat, és a hatalommal való visszaélés, az indokolatlan erőszak elnyeri méltó büntetését – nem azért, hogy az idős elkövetők rács mögé kerüljenek, bár valószínűleg kevesebb szenvedés vár rájuk, mint fiatalon elhunyt áldozataikra és családjaikra –, hanem azért, mert egészséges szemléletű társadalmat csak szilárd erkölcsi alapokra lehet építeni. Elfogadhatott a parlament a kommunizmust elítélő nyilatkozatot, megtagadhatta múltját, megalázhatta tiszteletbeli elnökét a szociáldemokrata párt – amíg nincs számonkérés, addig mindez csak külső máz, ami alatt letagadhatatlanul bűzlik a piszkos múlt.
Milliók vannak, akik szerint nem kell bolygatni a múltat, hagyni kell csendesen kimúlni. Jóval kevesebben harcolnak azért, hogy többé ne lehessen lelőni és elkergetni a más véleményen levőket, és sokszor a köddel vívnak, míg ellenfeleik a hatalom napfényes oldalán sétálnak, mégis azoknak van igazuk, akik a szólásszabadság és a jogállam oldalán állnak. Lám, két elszánt magánszemély – a legnagyobb bányászjárásban özvegyen maradt Anca Mocanu és a kómáig vert Marin Stoica – kitartó küzdelme folytán a román államot nem csupán elmarasztalta, hanem igazságtételre is kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága. Szomorú, hogy a tisztulási folyamat elindításához külső nyomás kellett, és még szomorúbb, hogy a legfelsőbb törvényszék éppen ekkor sietett lezárni az 1989-es rendszerváltás szintén véres dossziéját. Hiszen valójában azzal kellene kezdeni: a Ceauşescu házaspár menekülése után kitört, máig tisztázatlan lövöldözéssel. És van még öt bányászjárás – 1990 januárjától 1999 februárjáig –, amelyekért csak egy bányászvezért ítéltek el, továbbá ott van Marosvásárhely fekete márciusa, amiért csak magyarokat büntettek, értelmi szerzőt egyet sem. Mindez sajnos a mostani nekibuzdulást is beárnyékolja, számíthatunk időhúzásra és újabb elkenési kísérletekre is.
E napokban a magyar nemzet azt ünnepli, hogy 1956-ban egységesen fellázadt a kommunista rendszer ellen. Megszenvedett az elveiért, és most emelt fővel járhat. Vajon Romániában mikor jön el ez az idő?
