A reformációra úgy tekintünk, mint XVI. századi nagy lelki és hitbeli megújulásra, amely történelmi távlatokban helyesen csak folyamatként értékelhető. Hiszen a lutheri, a zwingliánus, majd a kálvini reformáció előfeltétele a kedvező gazdasági és politikai körülmények mellett azokban az egyházi megújulási mozgalmakban kereshető, amelyek ugyan szórványosan, de jelen voltak a középkorban. Ezeknek a megújulási mozgalmaknak közös felismerése volt az állandó önvizsgálat szükségessége, fontos volt az Isten előtti őszinteség és az állandó visszatérés az igazi forrásokhoz (retro ad fontes). A Szentírás az egyetlen helyes mérce (sola Scriptura).
Szükséges volt az egyházi szolgálathoz tapadt emberi rendelések elkülönítése attól, amit Isten egyedül a kijelentett Igében adott az embernek. Elengedhetetlen napi imperativusszá vált az Isten eredeti kijelentéséhez való ragaszkodás. „Mindenkor Isten előtt állunk” – vallották reformátoraink, így nem bújhatunk el intézményeink, ember alkotta törvényeink, a világi hatalom vagy saját tradícióink mögé. Meg kell vizsgálni naponta, mit kíván Isten attól a nemzedéktől, amely az Igében, mint tükörben meglátja önmagát, és keresi az istenfélelem őszinte és helyes megélésének módját. Ebből a személyes, belső meggyőződésből következett a középkori egyház megújulása.
Reformátoraink nem kívántak új egyházat alapítani, így az egyetemes egyház kötelékében tudták mindvégig önmagukat. Az már csak természetes, hogy a valódi hitbeli és lelki megújulásnak kihatásai voltak az élet minden területére, és ez valósággal megváltoztatta egész Európa arculatát. A magyar keresztyén identitástudat is ennek megfelelően alakult és fejlődött. Ősrégi, de nagyon fontos aranyszabály került a felszínre: a világ megváltozása el sem képzelhető az egyén erkölcsi megváltozása nélkül, valamint az is, hogy aki bizonyos rendet akar teremteni a világban, annak önmagán kell elkezdenie és véghezvinnie a megújulás és megtérés elengedhetetlen napi követelményét. Ezerarcú a reformáció hatása a világra. A világkép, világszemlélet, népi és nemzeti identitástudat, kultúra, művészet, gazdaság, etika, egyéni és közösségi felelősség alakulása, mind-mind magán hordozza a reformáció hatását.
Azért szeretjük az októbert, mert ilyenkor új felismerések segítenek abban, hogy a helyes irányt újból megtaláljuk. Hamarosan az ötszáz éves reformációra emlékezünk, és bár vannak jelei a mindenkori megújulásnak, azt érezzük, hogy mi, a reformátusok mai nemzedéke a tíz- százalékos vasárnapi keresztyénségünkkel, hanyagságunkkal, közönyünkkel és hitetlenségünkkel többször elárultuk azt az igaz ügyet, amit hitvalló emberóriások gazdag örökségként ránk hagytak. Vajon csak ennyire becsüljük gyermekeink és unokáink, népünk jövendőjét?
Egyebek mellett két nagyon fontos szempontot kell figyelembe vennünk: fontos a megnyert gazdag örökség megbecsülése, valamint annak felismerése, hogy a „protestáns” vallás nem csupán tradíció, hanem élő és mindenkor a jó cselekvésére indító lelkiismeret. A gazdag örökség átitatta egész történelmünket. A magyar nemzet csak Isten kegyelméből maradhatott fenn annyi balszerencse között. Mivel politikai eszközökkel nem mindig tudta érvényesíteni akaratát, ezért azzal harcolt, amije volt. Isten ajándékaként fogadta a hitet és a saját anyanyelvét. Ezek tökéletesítésével művelte önmagát és szolgálta népe fennmaradását. Ezeket állította az egyetemes tudomány szolgálatába.
A drága hit és a nyelv megőrzésében a reformátoroknak, aztán a református egyháznak óriási szerepe volt. Kezdettől fogva prédikáló és tanító egyház voltunk. Azért lehetett így, mert a reformáció utáni nemzedékek felismerték a nemes küldetést, megújulva sikeresen alakították a világ arculatát, meghatározták a közerkölcs szentírási mércéjét, és személyes felelősségnek érezték a világgyógyítás szolgálatát. Ma azokért az iskoláinkért harcolunk, amelyek nélkül ez nem lett volna lehetséges. Milyen szegény lenne a mi népünk és a mi kultúránk nagyjaink nélkül, akik ezekben az iskolákban tanultak. A teljesség igénye nélkül hadd említsünk meg egypár nevet: Csokonai, Kölcsey Ferenc, Arany János, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Tompa Mihály, Jókai, Csoóri Sándor, Apáczai, Bod Péter, Kemény Zsigmond, Szabó Dezső, Kós Károly, Áprily Lajos, Ady, Kányádi Sándor. Csak a Református Székely Mikó Kollégiumból: Gyárfás Jenő, Makkai Sándor, Csutak Vilmos, Kiss Manyi, Beke György, Fábián Ernő, Kónya Ádám és mások. Vajon tudatosult bennünk igazán, hogy miért olyan fontos visszanyerni ősi iskoláinkat? Bárcsak lenne igazi összefogás akkor, amikor kell!
A kálvinizmus, mint megújult hit és életfilozófia, alakította az ő gondolkodásukat. Kálvin hite és munkássága nagy szerepet játszott abban, hogy az egész emberi életet Isten előtt nyilvánvaló életként láthassuk és élhessük (Tota vita est negotium cum Deo – az egész élet valami Istennel való dolog). Fontos a „botránkozás nélküli tiszta lelkiismeret Isten és emberek előtt” (ApCsel 24). Így magyarázható nagyjainknál a letisztult küldetés- és kiválasztástudat, amely alakította a világot. Ezt bizonyítandó, a nem református Illyés Gyula (1902–1983) A reformáció genfi emlékműve előtt című, 1946-ban írt versében a következőket írja: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem.” A győzelmes élet, a világmisszió gondolata abból származik, hogy hitvalló elődeink bibliai és üdvtörténeti összefüggésekben látták saját és nemzeti létüket.
Ma is így van. Nem azzal ünnepelünk méltóan, hogy idézgetjük reformátoraink szép gondolatait, hanem azzal, hogy a megújulás napi parancsát magunkra nézve kötelezőnek tartjuk. A felelősség ma a miénk. Mit kezdünk ezzel a gazdag örökséggel? Márpedig a reformáció mindennapi parancs.
Bancea Gábor
