A reformáció fellépését is hosszú készület előzte meg. Nem Luther lelkéből pattant ki, hanem ott működött már a világtörténelem megelőző nagy fordulóiban, s szülője az emberiség örök vágya volt az igazság és szabadság után. A reformációt megelőző időszak egyike az emberiség nagy adventjeinek. A lelkeken egy megvénhedett világ tűrhetetlen nyomása és a szívekben új vágyak, új szenvedélyek, új törekvések eladdig nem ismert eszmények felé. Mert az emberek szívében él egy örök vágy. Olyan, mint a mérhetetlen ég nagy, titokzatos csillagai. Néha, mikor idelenn hazug napok szórnak káprázatos fényt, elhalványodik. Azt hisszük, meghalt. De ha sötét lesz körülöttünk, ha ránk borul kínos, nyomasztó csendjével a fekete éj, akkor újra feltündöklik ez a csillag az emberek szívében.
Ez a vágy az emberiség örök sóvárgása életének jobbá, tökéletesebbé tételére. Nem mindig van ez így. Néha boldog elfelejtkezéssel tudnak az emberek gyönyörködni az életben. Ilyenkor a kötelesség parancsoló ereje, a felelősség súlya, a nagy, fényes ideálok értéke kiesik az életből: az ember csupa fényben és kikeletben jár. De ez a sok fény egyszer kilobban, ez a kikelet egyszer megfagy. Jön az óra, és az emberek szíve ráérik valami közös, nagy vágyakozásra. Hazug élvezetei helyett nagy feladatok tornyosulnak eléje, a lelkekre különös nyomással nehezedik elmulasztott kötelességek súlya, és a szívekben égő vágy támad a megújulás után. Egy ilyen nagy adventi készületből lép elénk a reformáció.
Azért mi ma nem egy történeti évfordulót ünnepelünk, hiszen az egyszerű barát alázatos hangú tételeiben nyilván nem a mi protestáns eszményünk szólal meg; mi nem az újszülött, hanem a férfiúvá fejlődött protestáns eszményt ünnepeljük, úgy, amint a történelemből kibontakozva, a maga tökéletes tisztaságában áll előttünk. (…) Mi tehát a tiszta eszmét ünnepeljük, és minden idői vonástól eltekintve óhajtjuk megrajzolni annak lényegét.
Mi a protestantizmus? Egy szóval felelek, és azt mondom: szabadság! Egy nevet ejtettem ki, melynek hallatára milliók szíve dobban fel, milliók arca gyúl ki. Szemünk előtt vörös zászlókat lobogtatnak forró szélvészek és zúgó, riadó forradalmi dalok csattogásában repül tova előttünk a szabadság, ez a vörösszárnyú, tűzszemű angyal: az emberiség legnagyobb ideálja. Nyomában tűz és vér. Bizony, a szabadság ezerszer volt már fékevesztett szabadosság, gátját szakított folyam rohanása, ezerszer mutatta magát megvalósíthatatlan ábrándnak, ezerszer veszett bele a saját tüzébe. Ki hisz ma már ebben az ideálban? De újra mondom: a protestantizmus szabadság! Ne tévedjünk. Ezt a szabadságot nem a forradalmak vörös ragyogása örvényli körül, ez tiszta és fehér fényben ég, mely messze jövendők ködébe világít utat. Közelebbről határozom meg hát, és azt mondom: lelki szabadság, az ember lelki szabadsága.