Az uzoniak temetkezési szokásai nem különböznek más erdélyi településekétől. Úgy gondolom, inkább a társadalom strukturáltsága, a helyi kapcsolatrendszer egyedi, a temetési szokások pedig tükrözik a falu értékrendjét, hagyományait.
A halottkultusz rendszerében a temetési szertartás a legfontosabb, leglátványosabb momentum. Ezen a nyilvános eseményen bárki részt vehet, az idegenek is, mert itt a közösségi gyülekezeti jelleg a hangsúlyosabb. Sok esetben a nagyon öregek, akik már nem járnak a templomba, mert messze van, elmennek a közelebbi szomszéd temetésére, mert a pap ott prédikál. Uzonban a temetésekre majdnem minden családból elmegy valaki, még akkor is, ha nem voltak szorosabb kapcsolatban a gyászolókkal, mivel ilyenkor illik végtisztességet tenni, ez a rendje, ilyen a hagyomány.
A temetési szertartásnak tulajdonképpen két része van: egyik a halottas háznál, másik a temetőben, a sírnál zajlik. A szertartás kezdetét a harangok jelzik, gyűlekezőt húznak az embereknek a halottas házhoz. A halottat a családtagok felöltöztetik, amíg koporsóba kerül, a földre lefektetik, lábát összekötik, kezét összeteszik a mellén, az állát fekete kendővel felkötik, a szemét lecsukják. Miután a test kihűlt, koporsóba helyezik, s estefelé megkezdődik a virrasztás.
Első este csak a szűk családi kör virraszt a közeli rokonokkal. Második este már jöhet bárki részvételni, virrasztani. A szobaajtóra fekete posztót tesznek, a kapura kitűzik a fekete zászlót. Első nap a szomszédok segítenek mindent rendbe tenni, ők készítenek lécekből koszorútartót is. A padokat letakarják háziszőttes szőnyeggel, megvegyítik a köményes pálinkát, megrendelik a kalácsot a virrasztásra és a kapunál való kínálkodásra.
Régen a virrasztás éjjel 12-ig is eltartott, az öregemberek kártyáztak, pálinkát ittak, kalácsot ettek. Az asszonyok a halottasházban csendesen beszélgettek, a téma a halott földi élete volt. A halottasházban nem illik kopogtatni, jó estét vagy jó éjszakát kívánni, hanem részvéttel kell a gyászolók mellett viselkedni, csendben, búcsúzkodások nélkül kimenni az ajtón. Nem szoktak hangoskodni, kacarászni, hanem fájdalmasan tudomásul veszik, hogy aki született, annak meg is kell halnia.
Katolikus vallású családoknál a koporsót csak azután szegezik le, miután a pap megszenteli. A reformátusoknál már azelőtt lefedik, mielőtt a pap megérkezne. A szemfedőt lehasítják a halott szájánál, a lábát eloldják, s csak azután szegezik le. Ha tűzoltó az elhunyt, a sapkáját rászegezik a koporsóra. A koporsót a testvivők kiviszik a házból és ráteszik a gyászkocsira. Ott van egy asztalka, rajta víz és pohár a tiszteletes úr részére. A halottat a hozzátartozók kikísérik, leülnek az udvaron előkészített padokra kétfelől a gyászkocsi mellett. Ezután következik a kb. 30–40 perces prédikáció, a papok igyekeznek hangsúlyozni, hogy a temetési szertartás tulajdonképpen istentisztelet. A vigasztalás és a feltámadásba vetett hit prédikálása tehát az élőkhöz szól és nem a halottakhoz. A temetésen elhangzó ima nem közbenjárás, hanem felelet az elhangzott prédikációra. A református hit szerint az elköltözött már Isten hatalma alatt áll. Az elhunytat a család méltatja, elmondja a temetés előtt a tiszteletesnek a halott életének legfontosabb állomásait, s a búcsúztatás ezt követi.
A prédikáció és a halotti búcsúztató énekek elhangzása után a gyászkocsi elindul a temető felé. A koszorúkat a halottaskocsira aggatják, de ha sok van, kézben viszik a temetőbe.
A temetési menet meghatározott sorrendben áll össze. Elöl viszik az egyház lobogóját (gyászlobogó). Utána megy a lelkész, a kántor és a presbiterek, valamint a református dalárda. Közvetlenül a gyászkocsi előtt mennek a férfiak. A gyászkocsi után indulnak a legközelebbi hozzátartozók, majd őket követik az asszonyok és lányok. A halottaskocsi mellett négy testvivő szokott menni. Ha fiatal a halott, fehér ruhás lányok kísérik, fiúkkal párban.
A gyászmenet az úton csendben halad, az egyház képviselői énekelnek, miközben a harangok végig szólnak. Ha fúvószenekart hívnak, az is a gyászkocsi előtt megy és végig muzsikál. Ez régen szokás volt, ma már csak elvétve van ilyen temetés. A gyászkocsi bemegy a temetőbe egészen a gödörig, ott a testvivők leveszik a koporsót, és a sír fölé tett rudakra helyezik. A lelkész mond még egy rövid beszédet, imát, majd a koporsót lassan a sírba eresztik. Az asszonyok, hozzátartozók ilyenkor hangosan sírnak, néha a férfiak is, főleg fiatal halott esetében, mindaddig, míg a sírt be nem fedik.
Amikor a koporsót leengedték a kötelekkel a gödörbe, egy sírásó lemegy és elrendezi, majd ráhelyezi a padmalyt. Ilyenkor a lapátra földet vesznek a sírásók, s a közeli hozzátartozók földet dobnak a koporsóra ,,pihenjen csendesen s békében” mondás kíséretében. Van eset, hogy a koszorúk szalagjait is a sírba teszik, ha az ipartestület tagja az elhunyt, a zászlót is a sírba engedik, háromszor.
Amíg a sírt földdel befedik, s megadják jellegzetes formáját és ráhelyezik a koszorúkat is, mindenki körülötte marad. A pap, a kántor és a dalárda egyházi énekeket énekel, ezután lassan, csendesen beszélgetve indulnak el a gyászszertartás résztvevői; aki akar, a torra is elmegy. Temetéskor szokás az is, hogy a saját hozzátartozók sírjához ellépnek egy percre, hisz ilyenkor mindenkinek eszébe jut az ő halottja, az ő fájdalma is. Ha nem megy valaki a torra, azt is megkínálják a temetőkapuknál kaláccsal, pálinkával és borvízzel.
A torokat régen a családi háznál tartották, tyúkhúsleves volt mindig, krumplipüré és tyúksült, pálinka, kalács s borvíz. Manapság Kovács Ferike vendéglőjében tartják, amely ízléses, szép és tágas, sokszor az egész gyülekezet befér. Ilyenkor a tiszteletes úr rövid imája után elfogyasztják az étket, majd a családnak vigasztalást kívánva mindenki hazamegy.
A temetést követő első vasárnap a templomban megemlékezés szokott lenni az elhunytról, ahol pénzadománnyal is hozzájárulnak egyházuk gyarapításához.
A halottat egy kerek évig szokták gyászolni, de inkább a nők, akik feketében járnak. Esztendő múltával sokan megemlékeznek a templomban az elhunyt hozzátartozókról és az újságban is kiteszik a megemlékező szöveget.
Rendkívül fontos a temetési szokásoknak az a szerepe, hogy mozgósítja a közösséget a hagyományos munkamegosztás szerinti feladatok elvégzésére. A temetés kitűnő alkalom, hogy a családok, nagyobb rokonságok bebizonyítsák a közösség előtt: összetartanak, nemzetségként tudnak viselkedni. Ilyenkor nem szokás haragot tartani, a közmondás szerint: Gyászban, nászban nincs harag! A temetés módjával a család ki tudja fejezni a veszteség mértékét. Ez mindig attól függ, hogy az elhunyt milyen szerepet töltött be a faluban, a családban. Elsősorban a munkaképes családfők elvesztése nagy fájdalom, az erőszakos halál vagy a fiatalabbak eltávozta. Az idősek halálát belenyugvással, természeti törvényszerűségként és Isten akarataként fogadják.
Ambrusné Imreh Anna
