Ha eljön mindenszentek napja, tenyerünk féltve óvja meggyújtott gyertyáinkat az esőtől, széltől, a hirtelen kialvástól. E két őszutói napon korán beálló szürkületben rójuk le kegyeletünket azok előtt, akiket nagyon szerettünk, mert nekik köszönhetünk sok mindent, a bölcsőtől az emberré válásunkig. Ki egymagára maradottan, ki gyermekeivel, unokáival égeti, őrzi a gyertyalángot. Virraszt a magyar, keresztény vallása szokásait követve, ahogy gyerekkorában látta...
Az idősebb emlékezők között sokan vagyunk, akiket az idei esztendő nekrológjai figyelmeztetettek: a halál nem válogat! A legnagyobb, legtehetségesebb, legtöbbet alkotó és hátrahagyó személyiségek számára is eljön a búcsú ideje. Milyen szomorúan gondolok rájuk is, akikre felnéztem életükben,  szellemi örökségüket unokáimnak hagyatékozva... Szépíró, költő, történész, színművész, sportoló, képzőművész és népművész is van közöttük. Háromszéken is sokat temettünk, de más hírességekre is lehajtott fővel emlékezem, mindenkire, aki sokat, nagyon sokat tett fogyatkozó népemért, nemzetemért. A gyertyafényes temetőben fogom felidézni – elmúlásuk sorrendjében – idei halottaimat: Kászoni Zoltán, Derzsi Ede, Magyari Lajos, Sinkó László, Czeizel Endre, Máté Ferenc Ilonka, Fodor Imre, Nemeskürty István, Kádár Gyula, Adonyi Nagy Mária... Volt, akit személyesen, másokat csak könyveik, életművük által ismerhettem, de fontosak voltak számomra. Emlékük legyen áldott!