Amikor az erdőben sétált, senkit sem méltatott figyelemre, senki köszöntését nem fogadta. Látja egyszer a kisegér, hogy arra megy az oroszlán, siet elébe, hogy köszöntse, hogy váltsanak már egy-két jó szót.
„Nem illik hozzám, az állatok hatalmas padisahjához, hogy egy senkiházi egérrel társalogjak” – gondolta magában az oroszlán, azzal elfordult és továbbment.
Megbántódott az egér, hogy ilyen barátságtalan a szomszédja. Nem is ment ki többet elébe.
Egyszer csak eltűnt az oroszlán. Eltelik egy nap, eltelik két nap, és hát csak nem bukkan fel azon az ösvényen, ahol mindig sétálgatott. „Biztosan megbetegedett az én szomszédom” – gondolta az egér. Harmadnap elhatározta, hogy meglátogatja. „Akármilyen barátságtalan, azért a bajban csak nem hagyom el.”
Futott az egér az erdőn át az oroszlán háza felé – hát egyszer csak hallja ám, hogy valaki nyöszörög a közelben. Kiment a tisztásra, és meglátta az oroszlánt. Az ösvényen feküdt és nyöszörgött. Az egyik mellső lába beszorult egy vascsapdába. Lesoványodott a hatalmas oroszlán, háta, mancsa csupa horzsolás, karmolás: sokáig küszködött a csapdával, de csak nem bírt kiszabadulni, és egészen elgyengült.
– Mi történt veled, kedves szomszéd, miért nyöszörögsz olyan fájdalmasan? – fakadt sírva az egér.
– Hát nem látod, hogy megfogott a csapda? Harmadnapja kínlódom, de nem bírok kiszabadulni belőle. Erős kötéllel hozzá van kötve a fához. Ha megtalálnak a vadászok, búcsút mondhatok az életemnek. Segíts rajtam, szomszéd, rágd el a kötelet, nem felejtem el, amíg élek!
Az egér megsajnálta az oroszlánt. Rágcsálni kezdte a kötelet az éles fogával, el is rágta, és az oroszlán kiszabadult.
Attól fogva nem fordult el, amikor az egérrel találkozott, hanem előre köszönt neki.