Hívták a kirándulásra nagyapót is, nagyanyót is, de azt felelték:
– Nektek, fiataloknak való a hegymászás, mi ketten itthon maradunk, hadd legyen, aki vigyáz Maricára, Hancikára.
Hát így is lett. Nagyanyóka sütött, főzött a kiránduló társaságnak, nagyapóka pedig gondosan fölkészíttetett, szénával megrakatott egy egészvágás-szekeret, hogy az vigye az elemózsiát, no meg az unokákat is, ahol simábbacska az út.
Harmadnap kora reggel útnak indult a karaván. Voltak vagy harmincan, mert a gyerekek, illetve unokák barátai is összesereglettek három faluból, hogy felmásszanak a Peleske tetejére.
Amikor már künn jártak Csikorra tetején, s egy nagy fennsíkon mendegéltek a Peleske alja felé, Öcsike odasomfordált az édesapjához:
– Mondd, apus, ki tudja közületek az utat?
– Hát úgy körülbelül mindenki tudja – felelt az édesapja –, hiszen ott van előttünk a Peleske. Pontosan, bizony, nem tudja egyikünk sem.
– Az baj – mondta Öcsi. – Gondoltam én, hogy nem lesz jó felnőttek nélkül elindulni.
Mert nagyapóka házában csak őt meg nagyanyókát tartják felnőttnek.
Öcsike rossz sejtelmei valóra is váltak, mert amint a fennsíkon egy helyt kétfelé vált az út, tüstént két pártra is szakadt a társaság. Egyik jobbra akart menni, másik balra. Balra rövidebb az út, jobbra árnyékosabb. Beleszólt a vitába nagyapó kocsisa is, a vendégek kocsisa is. Azok is ketten kétfélét tanácsoltak.
– Én nem bánom – mondta végre nagyapó kocsisa –, menjünk, amerre az uraknak tetszik, csak azt mondják meg már, hogy merre.
Igen ám, de ki itt az úr? Ki parancsol?
Öcsike most már az egész társaság hallatára jelentette ki:
– Na lám, így van az, ha felnőttek nincsenek velünk!
– Öcsi, mindjárt nyakon váglak – mondta az édesapja.
Végül is kétfelé szakadt a társaság. Megegyeztek, hogy ki-ki arra megy, amerre jónak látja. Majd a Peleske aljában találkoznak. Úgy is lett. Mire az árnyékban járók fáradtan megérkeztek a találkozás helyére, a rövid úton járók pártja már ott hűsölt egy kis patak partján, hatalmas fák alatt. Pattogott a tűz, s a fiatal mamák nekiláttak az ebéd elrendezésének. Szalonnát pirítottak, pityókát sütöttek, s úgy megebédeltek, hogy ebéd után a társaság nagyobb része hallani sem akart a Peleskéről.
– A hegy legszebb alulról – mondta Tamás édesapja. Azzal leheveredett egy fa alá, kivett a zsebéből egy latin könyvet, és olvasni kezdett.
Hanem Öcsike édesanyja nem hagyta annyiban a dolgot. Nem azért jött ilyen messzire, hogy ne másszon a Peleske tetejére, és meg ne lássa azt a híres szép kilátást, negyvennégy csíki és udvarhelyszéki falut meg egy valóságos várost: Csíkszeredát. Sorba járta a társaságot, s addig biztatta, hogy heten-nyolcan felcihelődtek: hát, Isten neki, felmásznak a Peleskére. Köztük volt Öcsike édesapja is.
De az unokák kis barátai nem álltak kötélnek. Ők jól elmulattak idelenn is, a patak partján. Hátha még halat is fognak! Volt vagy egy tenyérnyi széles az a patak.
– Öcsike, te sem jössz? – kérdezte az édesanyja.
Öcsike félrehúzódva beszélgetett Jenőkével, VII. gimnazista unokabátyjával, akinek a szülei Kisbaconban laknak, s aki azzal dicsekedett, hogy már tízszer is megmászta a Peleskét.
– Velem ne törődjetek – mondta Öcsike.
És a hegymászó társaság el is indult nélküle.
Másztak, kapaszkodtak, bukdácsoltak, izzadtak, lihegtek két óra hosszat, akkor aztán felértek a Peleske tetejére. Kis tisztáson gerendákból összerótt alkotmány jelezte a csúcsot, a környék legmagasabb pontját. A tisztáson piros meg kék kukujza mosolygott. (Így hívják nálunk a piros meg a kék áfonyát.) Merthogy víznek híre-nyoma sem volt, a hegymászók ezzel oltották a szomjúságukat.
Körülnéztek a tetőről. Udvarhelyszék felé bizony egyetlen falut sem láttak. A napfény olyan vakítóan csillogott a hegyek, dombok tetején, a kopasz hegyhátakon, hogy ebből az aranyos fürdőből nem bukkant ki se ház, se torony, Csík felé nézve már nem bántotta a szemet a nap, láttak is vagy tíz falut, s messze, messze a látóhatáron Csíkszeredát is. Lent pedig valahol a híres Tusnád rejtőzött a lábuk alatt, a fenyvesekkel bontott sötét hegy tövében.
– Jó volna oda is leszaladni – mondta valaki.
– Jó, jó – hallatszott valahonnét a közelből.
Mind körülnéztek, de nem láttak senkit. Azt hitték, csengett a fülük. Aztán letelepedtek a tisztás szélén, az óriás fenyőfák árnyékában.
– No, most ameddig a szemünk ellát, mi vagyunk a legmagasabban – mondta Öcsike édesapja.
– No, no – szólalt meg ugyanaz a hang kissé gúnyosan.
Néztek, néztek mindenfelé, megint csak nem találták a hang gazdáját.
– Hanem mondhatom – folytatta Öcsike édesapja –, szégyellheti magát ez a mai fiatalság. Sem a diákok, sem a kisgyerekek közt nem volt egy sem, aki velünk akart volna tartani. Pedig nekik nem esik olyan nehezükre a hegymászás, mint nekünk. Mondhatom, lenézem ezeket a kölyköket.
– Lenézlek ám én téged, apus – szólalt meg újra a hang.
Most már megismerték: Öcsike hangja volt.
– Hát ez varázslat – mondta valaki. – Honnan beszél ez a gyerek?
– Innen, innen! – hallatszott a fejük fölött. Fölnéztek a fenyőóriásra, s hát a legtetején, a himbálódzó vékony kereszthajtásokon ott ül Öcsike, lefelé fordítván kacagó képét.
– Én nézlek le téged, apus, én bizony! Magasabban vagyok, mint te, s hamarább is értem ide!
– Gyere le, te csirkefogó! – kiáltott fel az édesapja.
Az édesanyjának elállott a szava rémületében, amikor azon a vékony ágon s abban a nyaktörő magasságban látta meg másodszülött fiát.
– Nem versz meg, apus? – kérdezte Öcsi.
– Nem, nem, csak gyere már le.
Amíg Öcsi lemászott, előkerült a fák közül Jenőke is, aki a legrövidebb úton fölvezette ide kedves unokaöccsét. Látszott rajta, hogy tíz Peleske-megmászásra együttvéve nem volt olyan büszke, mint erre.
– No, ugye, hogy nadselű gondolat volt ezs? – kérdezte Öcsike helyett.