Az elmúlt két-három hónapban Werner Faymann osztrák kancellár egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnököt kritizálja. Kérdezve, kérdezetlenül bírálta az orbáni menekültpolitikát, elítélte annak „embertelen” voltát: fennhangon, szinte parancsolóan követelte a magyar kormánytól a menekültválság humánus kezelését, miközben a diplomáciával köszönőviszonyban sem levő, útszéli stílusban hol hazugnak, hol nácinak titulálta „az emberiség határait átlépő” Orbánt.
Minden egyes alkalommal szitokszóként hangzott el Faymann bácsi szájából a kerítés szó. Már ha egyáltalán elhangzott, mert közben a szó osztrák földön tabusorsra jutott: kerítésről Ausztriában csak suttogva lehetett beszélni, mígnem az osztrák politikusok Rejtő Jenőt idéző nyelvi bravúrokkal szépen lassan kezdték beleszőni mondókájukba „a szót”. Imigyen: „építési jellegű műszaki munkálatok”; „több kilométeren át elterülő műszaki zár”; „annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy nagyszámú ember rendezett formában lépje át a határt”; „a menekülthullám tartós csatornázása”; „a határtérség műszaki biztosítása”; „masszív és stabil szerkezet”; „technikai zár” és a többi.
Bécsben talán még most is kerülgetnék a forró kását, a kerítés-szinonimagenerátor még most is dübörögne, ha Faymann belügyminisztere egy szerdai rádióinterjúban le nem dobja a kerítés-bombát. „Kerítés?!” – kapta fel a fejét a kérdéseket tartalmazó papírjaiból a riporter. „Természetesen” – jött a válasz a világ legtermészetesebb hangján.
Egy délelőttnyi döbbent szünet és csend után, amikorra az osztrák kerítés híre végigsöpört a világon, színre lépett Faymann sógor is, és olyant mondott, amit előzetes figyelmeztetés nélkül nem szabad idézni.
Herr Faymann a szokásos fölényességgel a hangjában kijelentette: mindenki nyugodjon le, az osztrák–szlovén határra építendő izé ízig-vérig humánus, az európai demokrácia évszázados normáinak megfelelő „műszaki biztonsági intézkedés”, ami semmiképp sem tévesztendő össze a magyarok zsilettpenge-kerítésével, különben is – és itt dobta be a rejtői szófordulatok netovábbját: „Ausztria nem kerítést, hanem kaput épít oldalsó szárnyakkal.”
Ilyen szintű pálfordulást még Bukarest, a balkáni posványpolitizálás pöcegödre sem pipált, nemhogy Bécs, az európai humanizmus fellegvára.
180 fokos perdülésével Faymann majd’ kiírta magát a történelemből. Csak azért nem jött össze neki a bravúr, mert a történelem erős gyomrú úriember. Még soha senkit nem köpött ki magából. Pedig az idők folyamán szép szerivel akadtak olyanok, akik érdemtelenül jutottak „beugróhoz”. A mindenkori árnyalakok nélkül azonban a história nem lenne igazán kerek, mint ahogy negatív hős nélkül sincs igazán jó film. Mindazonáltal nem mindegy, hogy az ember miként vonul be ama bizonyos történelembe.
