Utaztam a hétvégén, és az országúton autózva gyönyörködtem a természetben. A számítógép képernyőjéhez szokott szemnek olyan a közeli és távoli láthatár ezeken a napsütéses őszi napokon, mint bőséges lakoma az éhezőnek. Ahogy a nap körülfogja, behálózza az ezernyi színben pompázó lombhullató erdőket, ahogy a fények és árnyékok játékában kápráztatnak a különféle hangulatok, otthonosnak és biztonságosnak érezzük a világot. Mintha a nap, mielőtt nyugovóra térne, búcsúzóul vállon veregetne bennünket, hogy ne felejtsük el, érdemes újra várni a tavaszt. Olyanfajta kellemes fáradtságot áraszt ilyenkor a természet, mint amilyet egy eredményes nap végén szokott érezni az ember.
Ahogy az árnyékokban érződik a tél közelsége, úgy érezzük mi is az éjszaka közeledtét, a hulló falevelek búcsúhangulatában a magunk elmúlásának gondolata is ott bujkál valahol. Nem is gondolat, inkább csak érzet, melyben elmúlt nyarak és telek villannak fel. A múlt homályba foszló hangjai, régi arcok, egykori szeretteink megértő mosolya. És a bizonyosság, az egyetlen bizonyosság, amire ritkán gondolunk, de ami születésünk óta ott munkál bennünk. Csak olyankor érezzük határozott jelenlétét, amikor kisétálunk a temetőbe, ott van a tekintetben, amivel lenézünk a sírkövekre, a mozdulatban, amivel elhelyezzük a virágokat. Az emlékezésen túli végtelen ürességben. Vajon hol vannak ők, az eltávozottak? Vajon látnak bennünket, érzik ragaszkodásunkat? Vajon mit mondanának, ha szólhatnának? Ők, akik már tudják…
Megpróbáljuk felidézni az együtt töltött órákat, de rádöbbenünk, milyen sok mindenre nem emlékszünk már. Csak egy bizonytalan érzés maradt, és a ránk szakadó hátborzongató otthontalanság. Mintha rés nyílna a létben, és egy pillanatra beleláthatnánk a végtelen titkok birodalmába. És megértenénk, hogy egyedül vagyunk, teljesen egyedül. Jó lenne érezni, hogy együtt haladunk az időben, hogy akkor sem maradunk árván, amikor mi leszünk a legidősebb nemzedék. Jó lenne hinni abban, hogy szebbé tehetjük egymás végtelenbe vezető útját.
Nem tudhatjuk, mikor és miért éppen akkor válik el a falevél az ágtól, ezt csupán a meleg napokban és a hideg éjszakákban mérhető idő múlása döntheti el. Mi csupán annyit tehetünk, hogy amíg együtt vagyunk, felelősséget vállalunk egymásért. Csak a tűzvédelmi előírások betartásával működtetünk szórakozóhelyeket, nem dolgozunk fel törvénytelen erdőirtásból származó fát, segítünk a rászorulóknak, megvédjük a békét és az ártatlan emberek biztonságát szerte a világon… Így talán kevesebb nyugtalanító gondolatunk támad, ha az ősz leszáll.
