Finnországban meg akarják szüntetni a kézírás oktatását, mert korszerűtlennek, feleslegesnek tartják. Ez a hír. Az Egyesült Államokból már hallottunk ilyesmit, de az ugye messze van. A finnek meg Európában. Ráadásul tudjuk, hogy a finn oktatás az egyik legeredményesebb világszinten. Nem a diákolimpiák tükrében, hanem úgy általában, a tanulók teljesítményét tekintve.
Persze, mondhatjuk, hogy annyi pénzért… Jócskán fektetnek is bele vagy 40–50 éve! Eredményesek és hatékonyak. Ez kiderül abból is, hogy a legjobb és a „leggyengébb” iskolákban tanuló diákok teljesítménye között a különbség 7 százalékos. Ebben benne vannak a legkisebb települések és a nagyvárosok is. Tehetséggondozásra fordítanak kevesebbet, céljuk, hogy az átlag, tehát minden tanuló jól teljesítsen. A pedagógusok fizetése jónak számít, de nem rendkívüli az egyéb foglalkozásokéhoz képest. Presztízsük ellenben magas, nagy elismerés és tisztelet övezi őket a társadalom részről. Meg is tesznek mindent, hogy a legjobbak kerüljenek a pedagóguspályára, és általában, aki odakerül, az ott is marad. Persze, továbbképzésükkel, a rendelkezésükre bocsátott eszköztár fejlesztésével folyamatosan foglalkoznak. Tehát ez az a környezet, ahol felvetődött a javaslat.
Komoly szakmai vélemények szerint nem kellene, vagy nem teljesen kellene megszüntetni a kézírás tanulását. Az érvek között szerepel néhány evidencia: a kézírás fejleszti a finom motorikát, a kézügyességet. Tudjuk, hogy interakcióban van az emberek idegrendszere és a kézírás. Olyan idegpályák kiépülése, fejlődése kötődik hozzá, amelyekre a gépírásnak nincs hatása.
Ezen lehet vitatkozni pro és kontra – biztosan fognak is –, nekem a hírre elég sok minden ugrott be néhány perc alatt. Lehet, mások teljesen egyébre asszociálnak. Én ilyenekre gondoltam:
A világon százmillió-szám vannak analfabéták, akiknek jól jönne, örülnének, ha legalább kézzel tudnának írni, kézírást olvasni. Ők esetleg majd átugorják ezt a „fokozatot”, és eleve kizáródnak egyes források, információk megismeréséből? Japánok, kínaiak? Erősen sarkítva: elég (lesz) csak angolul tudni? Vagy kínaiul? Beugrott a kulturális reprodukció kérdése is. Tudjuk, hogy ma is számos írás van, amit még nem sikerült megfejteni. Sokat csak meglehetősen szűk kisebbség tud tanulmányozni vagy megérteni. Egy időben csekély számú ember kiváltsága volt a kézírás, olvasás. Lehet, hogy oda jutunk vissza? Ismét külön tudomány, kiváltság, netán státusz is lesz? Mi történik például nagymamáink kézírásos receptesfüzeteivel? Milliószám vannak iratok, amelyek az emberiség tudása, történelme szempontjából fontosak, de máig nem jutott elég idő feldolgozásukra. Pedig tudjuk olvasni és értjük őket. Egy időszakban az általánosan alkalmazott nyelv, pl. a (holt) latin váltása amúgy is problémákat okoz. A különböző nyelvek különböző írásjegyei meglehetős szakosodást vetítenek előre a kézírás ismeretén túl. Látjuk az árveréseken, adásvételeknél, hogy egyes kéziratoknak, aláírásoknak már most csillagászati ára kezd lenni. A művészeti alkotások hatalmas konkurencia elé néznek? Ha lesz még papíralapú könyv, hogyan fogják azt kézírással dedikálni? Milyen értéke lesz a dedikálásoknak, egyes személyiségek aláírásának? Apropó aláírás: ha azt kikényszerítik tőlünk, a kézíráson meg is lehet látni. Egyebet, más formát ellophatnak, kizsarolhatják, és annyi...
Némileg közhelyesen mondják, hogy a kézírás a lélek tükre. Nem véletlenül kérnek sok helyen kézzel írott önéletrajzokat: abból sok minden kiderül. De egy jól képzett pedagógus a diákjai kézírásából is ki tudja olvasni például a szorongást, akár családi problémák létezését is. Bizony a kézírásunk sok mindent elárulhat az ahhoz értőknek lelkiállapotunkról, de a jellemünkről is.
Sokkal prózaibb lehet az a helyzet, hogy nincs nálunk eszköz, nincs hozzá energiaforrás. Eszembe jutott a bejárati ajtóhoz kitett jegyzettömb és ceruza. Meg az is, hogy mennyivel személyesebb, örömtelibb egy kézzel írt levelet vagy üdvözletet kapni. Persze erről le is lehet szokni, nemzedékek jönnek-mennek. Mint az eszközök generációja is: hol van ma már a floppy, a szalagra rögzítés? Lassan – és mi lesz még 50–100 év múlva – már ezekről sem tudjuk „megfejteni” a tárolt információkat. Pedig csak pár évről van szó. Vannak tízévesek, akiknek már a tárcsás telefon működését is el kell magyarázni...
Megtörténhet, hogy van nekem is eszközöm, másnak is megvan minden, csak éppen egymás elérhetőségét nem ismerjük. Napi tapasztalat, hogy bemegyünk egy gyógyszertárba, és nem tudunk semmit venni, mert épp nincs áram. Vagy lefagyott a rendszer.
Persze erre lehet mondani, ez is csak idő, technikai fejlesztés kérdése. Tényleg?
Diószeghy László, Budapest
