1526. november 11-én koronázták Magyarország királyává Szapolyai János erdélyi vajdát (ur. 1526–1540), a köznemesi párt vezetőjét, Magyarország utolsó nemzeti uralkodóját. Szapolyai a II. Lajos (ur. 1516–1526) halálát eredményező mohácsi vereség utáni zűrzavarban lépett trónra, az országban dúló káosz pedig uralkodása alatt tovább fokozódott, hiszen élete végéig tartó konfliktusba keveredett riválisával, a Habsburg-házból származó Ferdinánd osztrák főherceggel (ur. 1527–1564).
Szapolyai János 1487-ben látta meg a napvilágot, és bár édesapját már 12 esztendősen elveszítette, fiatalemberként is meg tudta tartani a család előkelő státusát. 1511-ben megszerezte Erdély irányítását, vajdaként pedig később oroszlánrészt vállalt a Dózsa-féle felkelés leverésében. Szapolyai az 1520-as évekre az ország egyik legbefolyásosabb nagyura, a három ütőképes magyar haderő egyikének birtokosa lett, melyet az oszmánok ellen is bevetett: Nándorfehérvár eleste után például hadjáratot vezetett Bulgáriába, trónra segítette V. Radu havasalföldi vajdát, és számos kisebb csatát vívott a betörő törökökkel.
A II. Lajos uralma alatt fennálló egyensúly aztán a tragikus mohácsi csatával és az uralkodó halálával végleg felborult, a Habsburg orientációjú arisztokrácia jelöltje, Ferdinánd ellenében pedig Szapolyai lett a legesélyesebb királyjelölt. Az utókor előszeretettel illette Jánost azzal a váddal, hogy seregével szándékosan, a korona megszerzése érdekében késte le a csatát, ám ez a hiedelem több szempontból is inkorrektnek tekinthető. *(...)
Mohácsnál a Habsburg-párt komoly vérveszteséget szenvedett, a vajda politikai szempontból is majdnem monopolhelyzetbe került, így egy tokaji tanácskozás után Fehérvárra országgyűlést hívott össze, ahol – miután eltemették az ifjú II. Lajost – november 10-én királlyá választották, másnap pedig megkoronázták. A szertartást a rangidős nyitrai püspök végezte, így a koronázás szabályos volt, a királyválasztó diéta összehívása ugyanakkor a nádor, Báthory István jogköre lett volna; ilyen szempontból tehát I. János legitimációja megkérdőjelezhetőnek bizonyult.
A formalitásnál ugyanakkor sokkal fontosabb volt, hogy az 1515-ös Habsburg–Jagelló házassági szerződés nyomán Ferdinánd osztrák főherceg is jogot formált a magyar trónra. Egy hónappal Szapolyai koronázása után, 1526 decemberében – Pozsonyban – Báthory nádor is összehívott egy országgyűlést, mely a Habsburg uralkodót ültette a trónra, miután pedig Perényi Péter koronaőr elpártolt Szapolyaitól, 1527 során a Szent Koronát is Ferdinánd fejére helyezték. Magyarország ezzel a mohácsi katasztrófa után a lehető legrosszabb pályára került, hiszen a török veszély mellett a belső rivalizálás is megosztotta a királyság erőit.
A magyar trónviszály ráadásul a Habsburg és Valois dinasztiák kontinentális méretű küzdelmének viszonylatában is megjelent, ugyanis Ferdinánd bátyja, V. Károly császár (ur. 1519–1556) az előbbi dinasztia feje és a szövetségi tömb irányítója volt. Vele szemben Szapolyai szükségszerűen az I. Ferenc francia király (ur. 1515–1547) vezette cognaci ligához közeledett, melynek lényegében I. Szulejmán szultán (ur. 1520–1566) is szövetségese volt. 1527 nyarán Róma kirablásával V. Károly komoly győzelmet aratott riválisa ellen, ez pedig a magyar hadszíntérre is kihatott: a császár ebben az évben Ferdinándnak is komoly támogatást tudott nyújtani, az általa küldött zsoldossereg pedig I. Jánost könnyedén kiszorította az országból.
Ekkor lépett színre I. Szulejmán szultán, aki 1528 során védnökséget ajánlott a reménytelen helyzetbe került Szapolyai számára. Mivel ez az alku volt János király egyetlen esélye a visszatérésre, belement az ajánlatba, a szultán pedig 1529-es, Bécs ellen indított hadjárata során Budát és a Szent Koronát is visszaszerezte vazallusának. Ezzel a lépéssel voltaképpen megszilárdult az a bonyolult, soktényezős küzdőtér, ami Szapolyai későbbi uralkodását jellemezte: az egyik oldalon, keleti királyként ő maga állt, fő célja pedig – a Ferdinánd elleni küzdelem mellett – a túlságosan is „atyáskodó” szultánnal szemben a szuverenitás megőrzése volt. Önállóságára az 1530-as években elsősorban a Porta kegyence, a szerencsétlen véget ért Lodovico Gritti jelentett veszélyt, aki a kormányzói cím megszerzése után a főhatalmat is szívesen átvette volna.
A másik oldalon Ferdinánd állt, aki V. Károly változó intenzitású támogatásával Szapolyai és Szulejmán ellen is harcra kényszerült, harmadikként pedig ott volt a szultán, aki a trónviszályból a gyengébbik fél támogatásával húzott hasznot. A politikai képletet bonyolította, hogy a két vetélytárs az 1530-as évek végén már a megegyezésre, Magyarország újraegyesítésére is lépéseket tett, ám az 1538-as váradi békét egyikük sem tartotta be.
Szapolyainak 1540 júliusában fiúgyermeke született, és a váradi megegyezés betartásához – miszerint Ferdinánd örökölte volna koronáját – ezután már semmiféle érdeke nem fűződött. Miután az édesapa elhunyt, a szerződés sokadik megszegésével a csecsemő János Zsigmond (választott királyként ur. 1540–1570) került a trónra, a szultán beavatkozása nyomán pedig az ország – Buda 1541. évi eleste és a hódoltság kialakítása után – immár kettőből három részre szakadt.
(A Rubiconline nyomán)
