- Mi kell, gyönyörűségem? – kérdezte a mama Öcsikét. – Vajas kenyér? Lekváros kenyér?
– Letvájos! – felelte Öcsike.
Egy-kettőre már hozta is a mama a jó vastagon bemázolt lekváros kenyeret a gyönyörűségemnek. Mert Öcsike csakugyan gyönyörűséges gyerek volt: pufók arcú, nevető szemű. S hát még ha ráadták hófehér köntöskéjét, s nyakára kötötték a szép virágos nyakkendőcskét!
– De aztán vigyázz ám a ruhádra, gyönyörűségem! Nehogy bemaszatold – figyelmeztette Öcsikét a mamája –, mert akkor nem viszlek a ligetbe! Azzal magára hagyta a gyönyörűséget, sietett a hálószobába, hogy hamarosan felöltözzék a sétára.
Nosza, nekilátott a gyönyörűséges Öcsike a lekváros kenyérnek, s mire a mama kész volt az öltözködéssel, gyönyörűségem is kész volt: arca, füle, haja csupa lekvár, de még a szép virágos nyakkendőcske is.
– Kész vagy, gyönyö... – e szavakkal nyitott be a mama, de amint láthatjátok, torkán akadt a kérdés, amikor meglátta gyönyörűséges Öcsikét, isten csudája, hogy el nem ájult. De gyönyörűségem, Öcsike egész mondatban felelt a félbemaradt kérdésre:
– Tés vadot, mamutám. Medettem a lekvájt.
– No, megállj – szedte össze magát az ájuldozó máma –, mindjárt kikészítlek én! Nem mondtam, hogy vigyázz a ruhádra? Hol a vessző?
Látta, hallotta mindezt a derék Dundi kutya, gyönyörűségem, Öcsike jó pajtása, mit gondolt, mit nem, amíg a mama vesszőért járt, kezelésbe vette gyönyörűséges Öcsikét.
– Au, vau, ne félj, kedves pajtásom – vigasztalta Dundi –, segítek én rajtad!
Azzal szépen nyalni, nyalogatni kezdte a gyönyörűségem Öcsike pufók arcocskáját.
Amikor innen lenyalta a lekvárt, a hajának fordult:
– Au, vau, nini, de jószívű fiú vagy te! Még a hajadnak is adtál a lekvárból. De minek a hajnak lekvár? Jobb lesz a Dundinak.
– Au, vau, nini! Sohasem láttam ilyen jószívű fiút! Nemcsak elöl, de hátul is megtraktálta lekvárral a haját! Ide vele! – No, még egy kis türelem, gyönyörűségem, Öcsikém! Az volna szép, hogy még a nyakkendő is lekvárt ennék. Várj csak, gyönyörűségem, hadd nyalom le onnan is. Így la! Akár bálba is mehetsz!
– Óh, Jézusom, Szűz Máriám, gyönyörűségem, Öcsikém! – kiáltott fel magánkívül a gyönyörűségtől a mama, aki nem is vesszővel, de porolóval rohant vissza a gyermekszobába. Ki nyalta le rólad a lekvárt? Tán csak nem a Dundi?
– Bizon a Dundi!
– No, köszönd a Dundinak, hogy meg se verlek, és sétálni is viszlek.
– Tötyönöm, Dundi! – mondta gyönyörűségem, Öcsike szépen, kedvesen.
Mondanom se kell, hogy aznap a városligetben nem volt több olyan „kinyalt” gavallér, mint gyönyörűségem, Öcsike!
