Szimbólumokból építkező történet fejedelmekről, főurakról, történelmi korokról, hagyományainkról, szerelemről, házasságról, az egykor volt Erdély utáni vágyról – a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor (a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője) által rendezett új bemutatója, az Erdély – Menyegző az utóbbi idők legütősebb előadása a társulat színpadán. A folklór és a színház olyan ötvözete, amelyben a látvány, a hangzás- és érzelemvilág a vízesés erejével hat a nézőre, de nem elpusztít, hanem felemel a reményhez.
A fejedelem (Melles Endre) méltósággal lépked (szimbolikus) cifra szerszámos lován, „bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna”. Benne vagyunk a régi korokban, és felcsillan a vágy a paradicsomi élet után. Fazakas Levente énekli A paradicsomban termett rózsa kezdetű dalt, a tánckar ráhangol a tündérkerti állapotra. Ami elmúlik (film: őszi falevelek).
Lassú forgatóssal indul a lakodalmi serleges tánc, majd egyre gyorsul, örömtánccá fejlődik, megjelenik a vőfély (Bajkó László, aki később sámán, megfeszített Jézus, halál és sokféle furcsa alak). Bethlen Gábor kora, a vásárban sok cifraság (csak sorolva), a férfiak mustrálják az árut, az asszonyok szépítkeznek. Készülnek a mulatságra.
Úri lakodalomba hívogat a sólyomhejsza, a gyimesi hejszák láncára fűzve, a jelenetben kakasviaskodásra utaló mozdulatok, célozva az emberek közötti értelmetlen perlekedésre. Az udvarnép süt, főz, a vendégek asztalhoz ülnek. A Bartók Barna, Lőfi Gellért, Kovács Janka és Simon Piroska vokálkvartett beharangozza az étkeket: sasnak levese, medve becsináltja, hiúznak tokánya, az magyarnak bora. Paródia a javából, a hangulat az étkek közötti forgatóssal fokozódik.
Forog a történelem kereke, változik a világ. És ezen a ponton az eddig felépített lírai és dinamikus táncetűdök fűzére kettészakad, a magasból a mélybe zuhan a néző, a művészi szimbólumokat szájbarágós szövegáradat váltja fel, a táncosok egy-egy szóval, kifejezéssel elmondják, hogy mit jelent számukra Erdély. Ezt nem kellett volna!
Mennybéli nagy Isten – énekli Erőss Judit, és hullnak a forradalom áldozatai. Gyönyörű mozdulatok, a férfikar egyik legszebb jelenete éppúgy, mint a rá következő, a legények első próbálkozása a méregerős pálinkával és cigarettával, majd az iskolában a tudománnyal.
A leánybúcsú az előadás legfelkavaróbb lírai kettőse. Ürmösi-Incze Mária Terézia (anya) és Keresztes Gabriella (leány) egybefonódása, búcsúzása és elválása a legmélyebb érzelmekre hat, benne van minden, amit anya és lánya egymás iránt érezhet. A cimbalom (Fazakas Albert) és a hegedű (Fazakas Levente és Molnár Szabolcs) siratja a búcsúzót, a vokálkvartett énekli a Jaj, pártám, jaj, pártám... kezdetű dalt. A zene, az ének az előadás különös erőssége, a reneszánsz és klasszikus muzsika, valamint a népi hangzások ötvözete (zenei szerkesztés: Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója) önálló hangversenyként is élvezhető lenne, akár egy történelmi ballada, a műfaj tréfát és tragédiát egyaránt hordozó jellegzetességével együtt. A már-már bravúros hangosítás Kelemen Istvánt dicséri. Akiket a Heveder zenekarból még nem említettünk: Bajna György (nagybőgő, gitár, furulya), Szilágyi László (kontra), közreműködik Ádám Júlia (gardony, dob, triangulum).
„Édes néném, amitől tartottunk, abban már benne vagyunk” – a fejedelem halálhírét közli Mikes Kelemen, a vetítővásznon pedig mindazoknak a kultúráknak a szimbólumai, templomok, várak alaprajzai, amelyek Rodostó és Zágon között virágzanak. Temetik a fejedelmet, majd a tudomány, Bolyai mátrixai között találjuk magunkat.
A népi lakodalmakból ismerős leánykérés, a menyasszony előállításának mozzanatai következnek. Az öregasszony és a várandós háborúban veszítette el szeretteit, az igazi menyasszonyból hármat esketnek. A kérők, a háziak, a násznép bekiáltásai fölöslegesek – ez egy másik pontja az előadásnak, ahol a kevesebb több lenne –, a fotózkodás ellenben helyénvaló, a cigány ének és a román dal szépen szól. A menyasszony gyönyörű szép, a lakodalomban jó a hangulat, mígnem eljön a menyecskéért a halál. A magnóról bejátszott gyermekdalok még a holtat is feltámasztják, az élet megy tovább, van remény. A vokál zengi: „Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, / szívem rokonai, / titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, /...” (Szilágyi Domokos)
A rendezőt Orza Călin segítette a koreográfiák készítésében, forgatókönyv és dramaturgiai munka: Prezsmer Boglárka, díszlet és animáció: Ütő Gusztáv képzőművész és Ferencz Hunor, jelmez: Furik Rita, aki nemes anyagokból alkotta meg a ruházatot, amely elegáns, minden jelenethez illő.
Az Erdély – Menyegző (alcíme: Ének a reményhez) a Háromszék Táncegyüttes rendkívül komplex folklór-színházi produkciója, amelyben a női tánckar művészi teljesítményéről (ki kell emelni Dombi Rózsát) csak a legfelsőbb fokon lehet beszélni. Táncpoémát láthatunk a színpadon, amely szimbólumok egész sorával folyamatként (nem feltétlenül időrendi) tárja elénk az erdélyiség problematikáját. Kár, hogy az önállóan is egészet alkotó koreográfiák közé többször befurakodnak az oda nem illő, hangulatban és mozgásvilágban elütő kontaktánc és természetellenes, vonagló mozgáselemek – mintha a szakaszok közé, számunkra idegen jelek lopakodnának. Mindezekkel együtt a produkció összességében megérdemli a magna cum laude fokozatot.
