Mintegy negyven képét láthatják a kovásznai Kádár László Képtár látogatói a brassói-wiesbadeni mesternek.. Amikor belép a néző, első pillanatra csak azt érzékeli, hogy egészen különleges festői világ tárulkozik ki előtte. A vásznak – a kezdeti korszak nehány darabjának kivételével – azonos méretűek (110x100 cm). És mintha a szerkezetek is azonosak, vagy legalábbis közelállóak lennének.
A mögöttük levő elv, kifejezési szándék: Meghatározott világ! Ez a szándék zabolázza meg a fantáziát, tereli szabályos rendbe kompozíciók szerkezetét a művész által megalkotott, úgynevezett „őskompozíció” irányelve szerint. Szinte hihetetlenül érzékeny, ragyogó vagy visszaszorított, de szintén a Rend Elvének alárendelt színek – hideg-meleg, aktív-passzív –, felfelé törekvő, „vágyakozó” formák, rendbe terelt gondolatok. És a szemmel látható, értelmünkkel is felfedhető-követhető folyamat, mely az egyszerűség, a mind kevesebb eszközzel való kifejezés irányába tart. A kevéssel vallani a bonyolultról, mely a művészet nyelvezetén azonos a teremtés nyelvezetével. Mert a teremtett világ millió arcú változatossága is alapformákra, alapelemekre – atomokra és molekulákra –, az élő világ meg alapsejtekre redukálható. A bonyolult és változatos mindenséget is – állapítja, teszi alapelvéül a művész – a tiszta rend uralja.
Erről beszél, erről a tiszta rendről és az ezen belüli változatosságról e kiállítás szellemisége. Úgy hihetetlenül gazdag és változatos – nincs két egyforma szín, nincs két egyforma hatás, hangulat, érzelmi megnyilatkozás –, hogy ott van mindenütt, mindenben az egyetemes világrend, itt: a kompozíciós rend törvénye.
Szabadság? Egy álom! Mely csak a törvényen belül létezik, létezhet, mely mindent irányít. Nem úgy és azért vagyunk emberek, mert emberek akarunk lenni, hanem mert az emberi lét törvényeit testesítjük meg. Még az egymás iránti szeretetet is törvények irányítják. Ezek a törvények sodorják egymás mellé a párokat, ezek a törvények éltetik tovább az életet. S a szülő sem azért szereti gyermekét, mert szeretni akarja, hanem mert ez is a Lét törvénye. A szeretet lelkünket átható szépsége élteti az életet.
A mindenkori művészet az Istennel való bizonyos fajta beszélgetés, kinyilatkoztatás volt, melyet az isteni csoda, a lét csodája, a test és lélek egyensúlya, a teremtés szépségének a hite határozott meg, kezdve már a barlangrajzoktól s átívelve a történelmen, el egészen a XVIII–XIX. századig, a XX. század kezdetéig. Akkor belépett egy új, az Istent trónusáról letaszítani akaró, magát forradalminak nevező, irányítani akaró háttérerő az egész világ „mozgatásába”. Ez az erő összezavar és káoszt kreál nemcsak a világban, a művészetben is. Mert a művészet őslényegének, a Hit Mágiájának elvetését is „programozza”. Jön, jöhet a „szabad versengés”, kiszabadulni még a tudás „béklyói” alól is, s vele jár a káosz vagy majdnem káosz, melyet az absztrakció ellenőrizhetetlensége is ural. Boros nem tagadja meg az izmusokat, hiszen valahol ő is azok kinövése, ám az azok kiváltotta zűrzavarral, talajtalansággal, a bármit vagy mindent lehet felfogással szembeszegül. Ezen a kiállításon mindenben ott a káoszban való rendteremtés szándéka. A formák rendje. A színek rendje. Fegyelmezi még az improvizációt is. Akárcsak minden komoly dolog mögött, a művészet mögött is mindig tudás állt. A festés mesterség is volt, melynek elsajátításáért küzdeni kellett, meg kellett vívni annak harcát, hogy aztán a művész elkezdhesse a világgal való, teremtéssel való párbeszédét. Ezt teszi ő is. Megvívta harcát, hogy birtokba vehesse a kompozíció törvényeit. S a legnagyobbra szánja el magát ama egyetemes rendnek a kifejezésére. Annak a rendnek, mely az egész univerzumot, az egész mikro- és makrokozmoszt uralja, s ebbben a teremtői rendben nem lehet esetlegesség. Tökéletes egységet teremt minden képen, zárt egységet, mely belülről rezdül, és csodálatosan. Akárcsak a zenében is, a húrok rezdülésével a hangok. Azokat is belső törvény uralja, a hangok rendjének törvénye. Csak a törvényen belül mozoghat az alkotó. Boros is szimfóniákat, szonátákat alkot, erőteljes dúrra vagy lágy mollra hangolt képeket, szín-szimfóniákat.
Ez a művészet szembeszegülés is. Szembeszegülés a kor hamis káoszával, a mindent lehet már-már ellenőrizhetetlen kinövéseivel. De nem agresszív szembeszegülés, olyan, mint a csend szembeszegülése a zajjal, Mozart muzsikájának szembeszegülése a ritmustalan zörejekkel, a tenger morajló hullámzásának szembeszegülése a vizet tenyérrel csapkodó értelmetlenséggel.
A kovásznai tárlat az év végéig tekinthető meg.
