Mindenki tudja, a magyarok ugyan potenciális veszélyt jelentenek Románia területi egységére, de a román hazaffyk, a Román Hírszerző Szolgálat és a NATO majd megvédik. Nálunk több mint félszáz ember legyilkolásához – miként legutóbb Bukarestben történt – amúgy sem kellenek szervezkedő terroristák, csak egy kis nemtörődömség, szervezetlenség, törvénykijátszás.
A párizsi események földrengésszerűen rázták meg a világot: az embereket és a politikusokat. Még az egyszerű földi halandó is egy nagy földrengés után elhatározza, hogy többé nem tesz virágvázát tele vízzel a tévé fölé, értékes amforát a szekrény tetejére, drága italt a kamrapolc szélére. Aztán az idő múlásával lassan lankad ébersége – akár a titkosszolgálatoknak –, elfeledkezik a veszélyekről, és a következő jó nagy földrengés idején belefolyik a víz a tévébe, összetörik a váza, és elfolyik a finom ital. A kutya nem törődik az épületekre biggyesztett, földrengésveszélyre figyelmeztető piros pontokkal.
Egy nagy terrortámadás után is ilyesmi történik. Nagy csinnadrattával, állig felfegyverkezve, teljes készültséggel kivonul a rendőrség, katonaság az utcákra. A titkosszolgálatok akcióba lépnek, letartóztatják vagy bokrostól lövik a gyanúsítottakat, mint a nyulat, aztán beszámolnak nagyszerű tetteikről, amiért piros pontokat kapnak. Arról senki nem beszél, hogy miért nem tudták megakadályozni a terrorcselekményeket. A párizsi Charlie Hebdo vicclap szerkesztősége és a kóserbolt elleni januári támadáskor mintha új biztonságpolitikát hirdetett volna meg a francia elnök. Vajon mostanra érett be?
Ahogy aztán az idő telik és a fájdalom múlik, eltűnnek majd az utcákról a katonák, rendőrök, csak a titkosszolgák dolgoznak tovább láthatatlanul, szorgalmasan. Remélhetjük, hogy titokban azokat is figyelemmel követik majd, akik egy csirke nyakát sem vágnák el. Telefonbeszélgetéseinket nemcsak fél, hanem egy egész évig megőrzik. Figyelik elektronikus levélforgalmunkat, Skype-on folytatott beszélgetéseinket. Amerika még jobban fokozza a barátinak tartott országok baráti vezetőinek lehallgatását. Ha repülőn készülünk utazni, akkor már nemcsak magas sarkú cipőnket húzatják le, hanem a lapos sarkúakat is. Megröntgeneznek, esetleg belepillantanak gatyánkba is. (De azért, hogy biztonságban érezzük magunkat, mégis jobb, ha egy bombát felcsempészünk a gépre, persze nem azért, hogy felrobbantsuk. Annak esélye ugyanis, hogy egy bomba észrevétlen maradjon a fedélzeten, mondjuk egy a tízmillióhoz, de annak, hogy kettő, annak egy az egymilliárdhoz, mondhatni: jóformán semmi.)
A titkosszolgálatok és terrorelhárítók pénzt, paripát (autót) és fegyvereket kapnak, tehát mindent, ami egy terroristaellenes háborúhoz szükségeltetik. No meg pénzpótlékot arra, hogy sok kávét tudjanak inni, amitől még éberebbek lesznek. Titkos jelentéseket készítenek arról, hány terrorcselekményt akadályoztak meg, hány öngyilkos merénylőt mentettek meg az öngyilkosságtól, és ezáltal hány ártatlan ember életét óvták meg.
A nagyhatalmak hatalmas erőkkel csapnak le a terroristának tartott kishatalmakra, ezért aztán jettébe’ még több kivándorló vándorol be Európába. Róluk nem mondhatja senki, hogy terrorcselekményre készülnének. Elegük van nekik az otthoni háborúságból. Most derült ki, hogy az aljas cselekedetek végrehajtói többnyire nyugat-európai országok (nem) becsületes állampolgárai, akiknek szülei vándoroltak be, és ők már az illető országokban születtek. Így volt ez a londoni metróban 2005-ben elkövetett terrorcselekményeknél is.
A terrorelhárítókkal párhuzamosan persze a terroristák is szintén titokban és szintén szorgalmasan dolgoznak, készítik bombáikat, vásárolják kalasnyikovjaikat és képezik magukat, hogy még hatékonyabban tudjanak legyilkolni ártatlan embereket.
Aztán mikor már mindenki megnyugszik és nem gondol a veszélyre, akkor hirtelen lecsapnak, ami ismét mindenkit váratlanul ér.
S kezdődik minden elölről.