Iskoláim javát ott végeztem, mígnem harmadik gimnáziumban három reáltárgyból buktam, s a jobb érettségi reményében visszatértem Patakra. Ott át­csusszantam matekből. Számomra a magyar és történelem volt fontos az egyetemhez, 1965–70 között végeztem Debrecenben.
– Emlékezetes színházi élményeket említene ebből az időből?
– Gyermekkoromban Téri Árpád Csokonai Színháza bűvölt meg: Mensáros László, Soós Imre, Márkus László és az opera varázslatában éltem. Sistergő ambícióval és nagy kétségek közepette Debrecenben kezdett Latinovits Zoltán is. Aztán a hatvanas években Lengyel György korszaka következett. Béres Ilona, Nagy Anna, Sinkó László, Linka György és más kiválóságok Shakespeare, Brecht, Katona műveit hitelesen tárták fel előttem. Egyetemistaként írásbeli vizsgát is odahagyva mámorosan Pestre jártam előadásokat nézni. A Nemzeti, a Madách, a Thália sok kiváló és gyönge előadása mellett olykor a lengyel és a norvég Nemzeti, a párizsi Comédie nézőterén is érezhettem magam. A kolozsváriakért nem kellett utazni, mert a Tragédiával 1968-ban Debrecenben vendégszerepeltek.
– Aztán végleg Pestre került.
– A debreceni Naplónál gyakornokoskodtam, s egy ösztöndíj a fővárosba szólított. Fél évet a Csepel újság kulturális rovatánál dolgoztam, 1970 őszén nagy tanulság volt látni, hogy Kádár János szövegét miként sarabolja, alakítja Pullai Árpád: voltaképp a Brezsnyevig menő hazai bolsevik tusakodás dramaturgiája tárult fel előttem... Csepeli időzésem életem döntő fordulata lett: ott ismerkedtem meg egy 18 éves, szép szőke leánykával, Szabó Magdival. S immár negyvennegyedik éve drága társam, három gyermekünk édesanyja, idővel hét unoka is terebélyesítette családunk fáját.
– Ha jól tudom, a Magyar Hírlap következett, s onnan a Mokép sajtóosztálya. Újságíróból hivatalnok – ez „karrier” volt?
– Ellenkezőleg. A Hírlapnál kis tudósításokat gyártottam, s nagybetűztem az MTI-t. Néhány hónapig dolgoztam a kulturális rovatban, ám a debreceni Alföldben 1974 augusztusában megírtam színházi életünk képtelen állapotát, amelyből Aczélig menő óriási újságbotrány is kerekedett, így távoznom kellett a Hírlaptól. Bár lakásom és jó keresetem lett volna, ha a spiclihivatal csábításának állok, de nem óhajtottam a kádári alvilággal társulni, hogy áruljam Csoóri Sándort és Sütő Andrást.
– Ekkor már ismerte Sütő Andrást?
– 1972 szeptemberében Farkaslakán találkoztunk először, s életem nagy adománya, hogy közelében élhettem, dolgozhattam vele, még a halála előtti hetekben is. A spiclihivatal már tudott útjaimról, s ugye a nacionalizmus mániákus hajszájában a határon túli magyarsággal kapcsolatot tartani s írni is annak minősült... Merthogy az Alföldbe, a Tiszatájba, a Forrásba könyv- és színházi méltatásokat írtam, s interjút készítettem Kallós Zoltánnal, Domokos Gézával, Sütő Andrással, akinek Csillag a máglyán című drámáját a Balt Orienten a fenekem alatt csempésztem át 1975 júniusában. Mert ha tudtam, tudtunk, utaztunk Vásárhelyre, Harag-bemutatóra Kolozsvárra és Sepsiszentgyörgyre – még keresztelőre is, hiszen három gyermekünket Incze Sándor tiszteletes úr szentelte reformátussá 1982 októberében. Feledhetetlen találkozások, hajnalig beszélgetések Sylvester Lajossal és Dórával, Farkas Árpáddal és Erzsébettel, Gajzágó Marciékkal, Darkó Zsigmonddal! Ezért is különösen becses, hogy Farkas Árpád szerkesztésében a Kaláka Könyvek sorozatában Szentgyörgyön megjelent A szivárvány alatt című kötetem. Feledhetetlen pillanat volt Gödri Ferenccel is, amikor vörös fejével beállított Farkas Árpiék­hoz, hogy a szekura autóztasson. Ahol közölte egy spion-felügyelő: veszélyeztetem a román–magyar testvériséget. Éppen Bukarestből érkeztem, a Bulandra kiválóságaival (A. Tocilescu, Dan Jitianu, Ion Caramitru) időztem jókedvű órákat. Üzenetek, levelek, kéziratok hálózatát persze működtettük. Épp egyik általam kézbesítendő szentgyörgyi levele mellé írta Illyés Gyula színházi botrányomra utalva: „Tovább! Már csak azért is, mert lehet más út? A becsület színeiben?”(1975. II. 28.)
– A Film Színház Muzsikához került, s tizenkét éven át munkatársa. Kikkel ismerkedett meg?
– Tartván színházi vélekedéseimtől, különféle műfajokban, de a filmes rovatba írhattam jó ideig. Számos filmrendezővel (Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Huszárik Zoltán) és színésszel megismerkedtem. Filmforgatásra nem szerettem járni, órákon át nem történik semmi, várni, várni. Ismeretségünk bensőséges barátsággá nemesedett Ruttkai Évával; többször Erdélybe, így Sepsiszentgyörgyre is ellátogattunk. 1985 tavaszán kitiltottak az országból, éppen a halálos beteg Harag György születésnapjára utaztam volna. Nem lepett meg, évek óta nevemmel kezdődött a határrendészet listája. A Sinkovits Imrével való barátság kivételessé emelkedett: előbb rákapattam az írásra, s folyamatosan írt a színházi lapba, majd nyolc éven át igazgatója lehettem. Hatalmas élmények emlékében, könyvben is elbeszéltem az életét Sinkovits Imre a Hargitán címmel. (Sütő darabja, az Advent a Hargitán Bódi Vencelét 285 alkalommal alakította a Nemzetiben, s a színház 1992. májusi turnéján sok ezer erdélyi honfitársunk is láthatta.)
– 1990-ben Strasbourgba költözött. Miért?
– Feleségemet az egyetem magyar lektorává nevezték ki. Ami akkor történelmi pillanatot jelentett. Három-négyszáz francia diák ismerkedett a magyar kultúrával. Művészeti napokat rendeztek, Sütő András 1991 novemberében látogatott a városba, s a Kléber nemzetközi könyvesboltban rendezett, hatalmas érdeklődéssel kísért beszélgetése mellett találkozott Catherine Lalumiére-rel, az Európa Tanács főtitkárával, és személyesen tájékoztatta a vásárhelyi pogrom politikai hátteréről, s hogy a demokrácia imitációjában a magyarság változatlanul az üldözés ravaszabb módozataira számíthat. Szinte naponta érkeztek hazánk fiai Stras­bourgba, s érdekes volt figyelni őket a fordulatos időben: ki miként őrzi emberi egyensúlyát vagy válik bizonytalanná…
– 1991–1999: a Nemzeti Színház következett. Érdemes volt otthagyni a strasbourgi nyugalmat?
– Családom maradt, én hazatértem; a vad gyűlölködésre nem számítottam. Akkor is láttam, de mára világossá vált: itt a nemzeti gondolat megsemmisítése volt a tét. A bolseviki idők után a „lélekben tizenötmillió magyar” képviseletének liberális piszkolása következett. „A színház a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye” – mondja Tamási, és őt akartam igazolni. Nyolc évemben Balassi Bálinttól és Bornemiszától Örkényig és Páskándi Gézáig a teljes magyar drámairodalom áramát előadtuk; tucatnyi új magyar dráma ősbemutatójára került sor (Sütő András, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Szörényi–Bródy és mások művei). Sorsunk háza a Nemzeti, mondogattuk, s a bartóki összetartozás gondolatában  szerb, horvát, román, szlovák színházakkal működtünk együtt. Megalapítottuk a hazai szerb és horvát színházat. Szerte Európából jöttek rendezők, például A. Wajda a Menyegzőt állította színre. Tanácskozásokat, több mint hatvan művészeti tárlatot rendeztünk, Szentgyörgytől Párizsig folyamatosan jártuk a magyar közösségeket, s a határon túli magyar színházak is rendszeresen vendégszerepeltek nálunk. Egy megfiatalított társulat épült közben, s amikor (1999 nyarán) távoztam, 141 ezer néző látta előadásainkat, ezt a számot a mai, új Nemzeti sem érte el. Nem beszélnek róla, de ez az együttes fosztatott meg rangjától 2000 szep­temberében, s másfél évig nem létezett Nemzeti Színház. Mert egy végzetes tévedésben gondolkodott a politika: épület és társulat nem azonos. Lélek, szellem igazolja a munkát, és nem egy új „komplexum” neve.
– Sütő András életművével évtizedek óta foglalkozik. Megnevezné ennek legfontosabb tényeit?
– Elsőként Gyermekkorom tükörcserepei címmel András képaláírásával gazdagított könyvet szerkesztettem a Móra Kiadónak, mely több kiadást is meg­ért. Aztán az Advent a Hargitán következett, mely három játékát tartalmazta, harmincezer példányban napok alatt elfogyott. Életműsorozatát gondoztam a Szépirodalminál, amely a 90-es évek végén befejeződött. Majd a Helikon kérésére 2008-ban új rendezésben, levelezéssel, hagyatéki anyagokkal gazdagítva összeállítottam egy 16 kötetes új kiadás tervezetét, mely A készülődés éjszakái címmel el is indult, de a többszöri tulajdonosváltás folytán a munka két kötet után elapadt. Szívszorító emlékem: már nagybetegen 2006 augusztusában kérte, hogy segítsek írásait rendezni, s még számos esszét, közlésre érdemes levelét, beszélgetést gyűjtöttünk egybe, s ebből szerkesztettük Cs. Nagy Ibolyával, a debreceni Kossuth Egyetem kiadójának vezetőjével a Létvégi hajrá című könyvét. Nagyon siettünk, október elején megjelent, de néhány napot késtünk... Sütő András kivételes szelleme, Bethlen Gábor-i gondolkodója az erdélyi és az egyetemes magyarságnak. Nehéz álom című esszékönyvemben (1997, majd bővítve: 2002) próbáltam megfogalmazni hozzá való ragaszkodásomat is.
– Az Állj fel torony árnyéká­ban című könyve párizsi éveire utal.
– Szöveggyűjtemény, amelyet Mádl Ferenc elnök úr bevezetőjével feleségemmel állítottunk össze, a XX. századi magyarság franciaországi életének töredékeit villantja fel. 1999 augusztusától 2005 augusztusáig éltünk Párizsban. Feleségem a Magyar Intézet művészeti ügyeit intézte. Tartós párizsi lét világította meg előttem Ady látószögét: a haza politikai, művészeti bolydulásainak dimenziói éppúgy világossá váltak, mint ahogy a Mitterrand utáni ’68-as felforgató nemzedék, vagyis a francia és európai „szocialista” gondolat és politika leépülésének folyamata is. A Bartók Béla kertjében – (Marosszentimrétől Párizsig) és a Múló levelek című könyvemben próbáltam szólni erről a jelenségről. S arról is, hogy infantilis trianonozási mániában sokan a hegyeket sóhajtják versben és slágerben, de egy Cs. Szabó-, Illyés-, Szabó Zoltán-, Sütő-gondolatig nem jutottak el, hogy sorskérdéseink századairól holnapi igénnyel elmélkedjenek.
 – Könyvei sorát látva, azóta is sokat dolgozik!
– A huszadik századi magyar színháztörténet és a Nemzeti Színház ügyében sok tudatlanság, pontatlanság jellemzi a szakirodalmat. Munkáimban ezt próbálom megvilágítani: Nemzeti lélekharang – Jászai Maritól Bubik Istvánig, Latinovits Zoltán élete, halála és feltámadásai, Régimódi színháztörténet, „Templom, parlament, kínpad, megannyi színpad”.
– „Nincs szükség Nemzeti Színházra!” – halljuk gyakran a színházi vitákban…
– Egy nemzetgyűlölő társaság évtizedek óta kárál, az önpiszkításig menően. De e kártevő varjak arról bezzeg már hallgatnak, hogy a franciák miért nem követelik a több száz éves Comédie megszüntetését. Már európai uniós volt az Egyesült Királyság, amikor az angol Nemzeti Laurence Olivier vezetésével megnyílt Londonban. Huszadik századi szétveretésünkben nekünk a Nemzeti az összetartozás, a szellemi haza példaintézménye. A színházi, művészeti élet zsibvásárában a Nemzeti különösen fontos, mert: lélek-menedék.
– Családjáról mit tudhatunk? Hogyan telnek napjai?
– Balázs fiam most tért haza Párizsból, az ELTE-n docensként tanít, Bálint a Heti Válasz munkatársa, ikertestvére, Borbála a Művészetek Palotájának munkatársa. Hét unoka örömé­ben is telnek napjaim, a Hitel szerkesztőivel az összetartozás érzésében hetente találkozunk, s a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjaként igyekszem hasznosan dolgozni.
– Díjak, elismerések?
– Különösen becses, mert keveseknek jut, jutott. Bethlen Gábor- és a Magyar Örökség-díj mellett egy, amit nem kaptam meg... 1999-ben, távozásomkor a Nemzeti Művészeti Tanácsa (Agárdi Gábor, Kállai Ferenc, Béres Ilona, Raksányi Gellért, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc) állami kitüntetésre terjesztett fel. Várhegyi Attila államtitkár elutasította a javaslatot. Kis idő múlva a politikust felfüggesztett börtönre ítélték, eltűnt a közéletből, engem pedig a legnagyobbak becsülése holtig elkísér.

SZÉKELY FERENC