No de a direktíva, az direktíva, meg az ötéves terv, nem is beszélve a hatékonyságról, hát odaszól egyikük: János bácsi, mit pocsékolja itt az időt, kössön sze egy gereblyét a derekára, hogy egy mozdulattal verje is szét a rendet. Mit tehetett az öreg, morgott néhány szót – foszlányokban sem feleleveníthetőt – bajusza alatt, felbogozta nadrágszíjára a gereblyét, s vágta tovább a rendet. Néhány nap múlva újra arra járnak a pártbizottságtól az eltársak, János bácsi, mikor meglátja őket a rét szélén, eldobja a kaszát, letépi a gereblyét, és futásnak ered. Utána iramodnak az eltársak, miért szalad, János bácsi, ordítják lihegve. Mert még kitalálják, hogy akasszak lámpást az előmre, hogy éjszaka is kaszálhassak, szólt vissza az öreg, s azzal szedte a lábát szaporán, meg sem állt, míg hetedhét országon s az Óperencián túl nem jutott.
Hogy mit keresnek a mesebeli szófordulatok a viccben, azt nem tudom, bizonyára nem is így hangzott eredetiben, de a csattanója egyezik. A történet amúgy a székely ember furfangját helyezi előtérbe, dehogy jutottak el találékonyságban oly messzire a suszteráj tájékán tekergőkből önfelkent népvezérekké avanzsált eltársak, mint az örök János bácsi.
Aki amúgy, minden rémhír ellenére, nem kivesző emberfajta – bizonyság rá az épülő sepsiszentgyörgyi főtéren zajló munka. Ami ugyebár lassúdad folyamat, a sok kis kő lekopolása akkora nagy felületen végeérhetetlennek tűnő művelet. Alakult, formálódott a tér, nyári hétvégék hosszú estéin egy-egy szabadtéri rendezvényen mégiscsak megállapíthatta az arra járó városlakó, lesz ebből valami, ha nem is idén – így a pesszimisták –, majd jövőre, mert az választási év. De a térrendezés uniós pályázatból zajlik, év végére le kell zárni kivitelezést és elszámolást, utóbbi sem kevés papírmunka, és jócskán időigényes is – a készállapot-közeli érzés meg erőst ráérősen alakul ki a teret alkalmanként felkeresőben. Ráadásul elkerülhetetlenül beállt az ősz, hogy kitartott ez idáig a vénasszonyok nyara, annak csak a rekordokat jegyzők örvendenek jobban a téren a követ kopoló munkásoknál. A korai sötétedés után most a havas eső is, és messze még, míg összeér az onnan és az innen – hát ki kellett találni valamit. Itt lép képbe a János bácsis gondolkodásmód: a cégvezető nem siránkozik, hogy így az időjárás, meg úgy az előre nem látható akadályok, hanem reflektort állít, hogy a kora délutánt is kihasználja, sátort húz, hogy az eső ne akadályozza.
Hát ebből a fajta vállalkozóból kellene több, a kapzsi, önmagát túlvállalóból pedig kevesebb.