Lezárult egy történelmi pillanat, a kicsi magyar világ, és véget ért a négy év (majdnem) felhőtlen boldogsága számunkra is. De addig, amíg elhagytuk a diákotthon igazgatói lakását, még történt egy s más. Már a „felszabadulásunk” napja is rosszul indult. Eget verő dörömböléssel riasztottak kora reggel a szomszédok. Nem látják, hogy ég az épület?! – kiáltoznak. Riadalom a javából.
Az Egyetem utcára néző keskeny ablakból lángnyelvek és füst árad. Az ismeretlen okból kigyulladt zene- és játékraktár, valamint a könyvtár ég. A tüzet, amely ha eléri a szomszédos, szalmával tele termet – amely ebédlőnek és tanulóteremnek is szolgált –, lángba borul az egész épület, elég hamar megfékeztük.
A szovjet csapatok bevonulása – bár nem annyira, mint a fegyverrel elfoglalt városokban – jogos félelmet váltott ki. A nők nem mentek ki a házakból, de a férfiak is elrejtőztek. Elbújtattuk édesapámat is. A románok befolyására (vagy anélkül) több mint háromezer magyar férfit tereltek össze és vittek ki a Szovjetunióba. Az állítólagos „partizánokat”. Az intézet kapusát, Kovács Dénest is elvitték. Soha nem került haza, akárcsak sokan mások.
Mi felköltöztünk az alagsorból, ahol az utolsó hetekben egy baráti család két lányával laktunk. Nagy Tibor ügyvéd és Nagy Borbála tanárnő (történelmi regényei jelentek meg) Kati lánya (húgom barátnője, felnőttként a Magyar Opera mezzoszopránja) és Réka (Árpád öcsém rokonszenvezett vele) hazaköltözött az Egyetem utcai lakásukba. A teljesen kifosztott és megrongált épületbe utolsó éjjel egy akna csapódott, átütve a tetőt és egy harmadik emeleti szoba mennyezetét. Az állandó izgalom és zaklatás az új „urak” (elvtársak) részéről megviselte édesapámat. Elviselhetetlenül fájt a gyomra a gyomorfekélye miatt. Műteni kellett. Valahogy eljuttattuk a Monostor úti Mátyás-klinikára, de haza már nem jöhetett gyalog. A diákotthon kétkerekű szekerére felültettük és Csabával ketten húztuk, édesanyám hátul tartotta apánkat, és taszította ezt a „szükségjárművet”. Így értünk haza. Ezekben a hetekben semmilyen kocsi, autó nem létezett (ha nem rejtették el, elkobozták).
Miután az otthonban csak annak átadásáig maradhattunk, édesapánk visszament tanítani a piarista középiskolába. A román és zsidó új urak (elvtársak) azonban nem hagyták békén. Jönnek az 1944. végi napok egyikén, hogy az orosz városparancsnok óhajtja kihallgatni a Tízes Szervezettel kapcsolatban. Az orosz ezredes figyelmesen végighallgatta (orosz-német vegyes nyelven) apánkat a Tízes Szervezet mibenlétéről, s amikor annak tényleges társadalmi, civil segítőmunkája kiderült, felhatalmazta a munka folytatására – az őt kísérők nagy megrökönyödésére, akik egészen „mást” reméltek a „kémszervezet” miatt.
1945. június 26-án édesapám Emil Sângeorzan és Ştefan Ilea gépész jelenlétében leltárral átadta a diákotthont az I. Ferdinánd Király Egyetemnek. Ekkorra már újra a Petőfi (Avram Iancu) utca 13. szám (most 13–15.) alatti régi otthonunkban rendezkedtünk be (fotó).
