Farcádi Botond
A rendőrséget riasztotta a sepsiszentgyörgyi Constantin Brâncuşi-szakiskola vezetősége, amikor az önkormányzat munkatársai odamentek, hogy kihelyezzék a tanoda épületére az egységes, a város más tanintézményeinek falán már régóta ott levő kétnyelvű táblákat. Igen: a rendőrséget hívta ki az iskola vezetősége. A kétnyelvű táblák miatt. Itt, ahol élünk, Sepsiszentgyörgyön, 2015-ben.
Szinte a táblaállítással egy időben néhány száz méterrel odébb magyar állami támogatással épült szolgálati lakásokat adnak át fiatal orvosoknak. Az ünnepélyes eseményen részt vevő elöljárók pedig azon szörnyülködnek, hogy egy héttel korábban a megyei kórház sürgősségi osztályáról az ügyeletes orvos hazaküldött egy kőröspataki beteget, aki nem tudott románul. Itt, ahol élünk, Sepsiszentgyörgyön, 2015-ben.
Két egymástól független eset, mely jól rávilágít arra, hányadán is állunk a kétnyelvűséggel Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön – ott tehát, ahol elvileg ez a probléma megoldottnak minősül. Lám, nem az. Itt is működnek olyan nacionalista erők, melyek rendületlenül szórják az intolerancia, az etnikai békétlenség magjait, és melyeket mindmáig nem sikerült perifériára szorítani, elhallgattatni: ha az önkormányzat nem lép fel elég határozottan, továbbra is csak román nyelvű tábla díszelegne a falon. A kórházban történtek kapcsán ráadásul még behatároltabb az intézmény, illetve az azt fenntartó megyei önkormányzat vezetőségének mozgástere: hiába volna természetes elvárás, hogy magyarul is tudjon a sürgősségi osztályon dolgozó egészségügyi szakember, mert miközben az orvosok külföldre távozása megállíthatatlannak tűnik, örülnek, ha egyáltalán kapnak medikust.
De mielőtt másokra mutogatva, kifogásokat keresve próbálnánk belenyugodni az áldatlan helyzetbe, némi önvizsgálatra mégiscsak szükségünk volna. A Politea Tudományos Társaság által készített tanulmány például arra világít rá, hogy jóllehet a jogi keret adott, a gyakorlatban igencsak akadozik a magyar nyelv használata a közigazgatásban Hargita és Kovászna megyében. Magyarán: törvények biztosította jogainkkal sem élünk minden esetben.
Ismerősöm közösségi portálon küldi át a fotókat, mintegy bizonyíték gyanánt, pedig hisszük azt anélkül is, hisz láthatjuk nap mint nap: nemhogy a multik, de helyi üzletek, kereskedelmi egységek sem fáradoznak különösképpen kétnyelvű feliratok, termékcímkék készítésével, de vajon miként értelmezhetjük azt, ha a bejárat fölé ragasztott Bine aţi venit üdvözletet sem fordítják le? Itt, ahol élünk, Sepsiszentgyörgyön.
A példák sorát folytathatnánk, de már ebből kiviláglik: sokat kell még tennünk ahhoz, hogy megvalósuljon a kétnyelvűség – bár itt, ahol nem tiltják, Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön.
