Nem volt arra Óperenciás-tenger, üveghegyek sem voltak, és a világ vége is nagyon messze volt onnan. A sárga szakállú bölcs király sem lakott ottan, hiszen csak egy kis városka volt az. A kis városkán egy kicsi patak folyt keresztül, jó tanyája békáknak, apró halaknak. A patak fölött szitakötők szálldostak, a vízen vízipók futkosott, nagy örömére a halaknak, mert a vízipók és a szitakötő a legjobb haleledel.
De nemcsak örömük, hanem bánatuk is volt a halacskáknak, mert Ferkó naphosszat a parton horgászott, és estére nem egy halmama vagy halgyerek került a Ferkóék lábasába.
Most is ott ült Ferkó már órák óta, de egyetlen halacska sem harapott még a csalétekbe. Nagy meleg is volt, így nem csoda, ha elálmosodott és elaludt egy csüngő ágú fűzfa mellett. Egyszerre csak csodák csodája! Kilenc halacska termett mellette a parton, még karjuk is volt, és ráparancsoltak Ferkóra:
– Gyere velünk a víz alá, Halországba!
Megijedt ám Ferkó alaposan, még mukkanni se mert, s elindult a kilenc halacska között. Nemsokára olyan csodálatos dolgokat látott, hogy elmúlt minden félelme. A víz alatt egy nagy folyosó volt, a folyosó végén egy nagy homokkapu, s a kapu előtt négy óriási béka állott fűszálpuskákkal. Ezen a kapun mentek keresztül, és megérkeztek Halország fővárosába.
Hű! Mennyi halacska volt ott az iszapból épült házak között! Mind Ferkó nevét kiáltozta, és követelték, hogy örökre csukják be a patak alatti börtönbe.
– Nekem a nővéremet ölte meg! – kiáltotta az egyik. – Nekem a kisöcsémet! – kiabálta a másik.
Így haladt a különös menet a Halkirály palotája elé, ami a főváros legszebb terén épült, nem iszapból, hanem csillogó, fényes kavicsokból. A király palotáját nem négy, hanem nyolc béka őrizte, és sokkal nagyobb fűszálból készült a puskájuk.
– Hát most te kerültél horogra – szólt a király Ferkóhoz. – Ahány halat megöltél, annyi esztendőt töltesz el a patak alatti börtönben!
Ezt már nem bírta sírás nélkül Ferkó. Könyörgésre vette a dolgot, sírva ígérgette, hogy sohasem horgászik többet – még azt is megígérte, hogy kétszáz szitakötőt és háromszáz vízipókot küld a Halkirály családjának, ha most az egyszer szabadon engedik.
– Várjál – felelte a király –, megkérdezem népemet. Ha ők elengednek, nem bánom, menj Isten hírével.
Ezzel kihajolt az ablakon, és megkérdezte a palota előtt álló ezer és ezer halacskától, hogy mitévő legyen?
– Börtönbe vele! – kiáltották a halak, mire ott termett a nyolc béka, megragadták Ferkót, és elindultak vele a börtön felé.
Ebben a pillanatban három kis szellő szaladt végig a parton, s mikor meglátták az alvó Ferkót, megfricskázták az orrát. Menten fölébredt, és olyan boldog volt, hogy a patak alatti börtön helyett a parton találta magát, hogy örömében a vízbe hajította a horgászbotját…
Nekem egy zöld béka mesélte ezt el, el is hittem neki, ti is elhiszitek?
