Ezt a Kíváncsi Marcit semmi más nem érdekelte, csak az, hogy hol lehet a világ vége. S hiába kérdezte akárkitől a faluban, senki sem tudta megmondani neki. Végül is így szólt: – Ha addig élek is, de elindulok, és megkeresem a világ végét. Tarisznyát akasztok a vállamra, vándorbotot veszek a kezembe, s meg sem állok addig, míg a világ végén nem lógatom a lábamat…
Így is történt. Kíváncsi Marci tarisznyát akasztott a vállára, vándorbotot vett a kezébe, s elindult megkeresni a világ végét. Nem is volt semmi baj három napig. Vígan járta az erdőket, réteket, ha megéhezett, elővette a tarisznyáját, evett, ivott, s tovább ment. De három nap múlva már csodálkozni kezdett, hogy ilyen nagy a világ, ennyi ideje vándorol az orra után, s mégsem ért a világ végére. Talán az a baj – gondolta –, hogy előre indult, a kisebbik torony, s nem hátrafelé, a nagyobbik torony irányában. Megfordult hát, s most hat napig vándorolt, de bizony, így sem ért a világ végére.
Csak az lehet a hiba – gondolta –, hogy megint rossz irányba indult, biztosan jobb kéz felé van a világ vége. Vígan fütyörészni kezdett, s elindult jobb kéz felé, átal erdőkön, réteken, még egy hegyet is megmászott. Éppen harmadnap ért a hegy túlsó felére.
– No, ez már a világ vége lesz – mondta magában, de mikor körülnézett, látta, hogy se vége, se hossza a hegyen túl elterülő erdőknek, mezőknek.
– Most már aztán biztos, hogy megtalálom a világ végét – szólott –, hiszen, ha se előre, se hátra, se jobb kéz felé nincs, akkor már csak bal kéz felé lehet…
Ezzel aztán elindult vissza, bal kéz felé, s meg se pihent hat álló napig.
Mondjam, ne mondjam, úgyis tudjátok, bizony bal kéz felé se találta meg a világ végét. Úgy nekikeseredett, hogy legszívesebben hazament volna a falujába, de félt, hogy mindenki csak azt kérdezi majd tőle: No, Kíváncsi Marci, megtaláltad-e a világ végét?
Mit feleljen ő akkor? Inkább tovább vándorol, s ha mástól nem, a legközelebbi tücsöktől is megkérdezi, hogy merre van a világ vége. Alighogy ezt elhatározta, észrevette, hogy egy tücsök ül egy fűszál alatt, s a hegedűjét javítgatja. Meg is szólította rögtön:
– Jó, hogy látlak, réti cigány! Te biztosan tudod, hogy hol van a világ vége.
– Persze hogy tudom! – felelte a tücsök. – Ahol a mező véget ér, ott van a világ vége…
No hiszen! Úgy kell neki, miért szólít meg oktalan tücsköt? Továbbindult hát, s csak akkor állt meg, mikor egy tó partjára ért. Ott aztán elkiáltotta magát:
– Van a tóban béka?
– Van itt ám egy véka! – hallotta a tréfás feleletet magától a békakirálytól.
– Hát akkor mondd meg nekem, hol van a világ vége.
– Még ezt se tudod? – csodálkozott a békakirály. – Ahol a tó véget ér, ott van a világ vége.
Hát ezzel a békával is megjárta, minek is szólította meg. Ment, ment, mendegélt, amíg egy erdő közepére nem érkezett. Az erdő közepén pedig egy medvével találkozott. Ez biztosan tudni fogja, nem úgy, mint az oktalan tücske, buta békája. Meg is szólította:
– Mondd meg nekem, kedves medvém, hogy hol van a világ vége.
– Megmondom én szívesen! – felelte a medve. – Ahol az erdő véget ér, ott van a világ vége…
De most már gondolkozni kezdett Kíváncsi Marci a feleleten, s addig-addig gondolkozott, míg a homlokára ütött, s elindult hazafelé, a falujába. Ott aztán körülvették őt fiúk, lányok, öregek s mind ezt kérdezték:
– No, Marci, megtaláltad-e a világ végét?
– Meg én! – felelte Marci. – Megtanított rá a tücsök, a béka, a medve. Ahol a falu véget ér, ott van a világ vége…