Hlavathy Károly sepsiszentgyörgyi fotóművész idén hatvanéves. Kerek évét kiállításával tette emlékezetessé, Metszet című tárlatának a Köntés Pincegaléria adott otthont. Kényszerszünet után jelentkezett új képanyaggal, s azzal bár nem összegez, nem zár le vagy indít el egy korszakot, hanem kiragad jó néhány, egyéniségét következetesen és hűen tükröző Hlavathy-fotót az elmúlt tíz év alkotásaiból, azokat „számadásként” grafikai hatásúvá, metszetszerűvé varázsolja. Tudatalattijából hívja elő e sajátos, fekete-fehér fotográfiákat, melyek következetesen tükrözik a művész letisztult, egyértelmű, ám mégis sejtelmes, poétikus világát.
„Szeleteket hasítottam, fényceruzával metszeteket rajzoltam” – vallja. Kiállításának emlékét megőrzendő, részletes, képanyagát szinte teljes egészében tartalmazó katalógust szerkesztett, a fotókhoz Varga Melinda verset, Miklóssi Szabó István pedig prózát illesztett. E figyelemre méltó kép és szó ötvözet joggal kiált folytatás után, Hlavathy ugyanis az a székelyföldi alkotó, kinek fotográfiái egyértelműen kötetbe, albumba kívánkoznak.
Székelyföldet egyébként Hlavathy Károly szigetként értelmezi, magát pedig – természetesen az itt élőkkel együtt – szigetlakónak tekinti. S bár szaniszlói származású, néhai feleségével harmincöt esztendeje költözött térségünkbe, azóta Székelyföld hűséges, elkötelezett fotográfusa. Ott szeret fényképezni, „ahol az emberek köszönnek egymásnak az utcán”. Ez a közvetlenség portréin teljes mértékben tetten érhető, ő ugyanis nem teleobjektívekkel lesbe húzódó fényképész, hanem a szembejövőkkel szóba elegyedő, gondolataikra, érzéseikre kíváncsi fotográfus. Ez kétségtelenül alkotói erőssége, mely segítségére van aktfotóinak készítésekor is. Hlavathy elismert aktfotós, számára az akt egyértelműen portrét jelent. Hangsúlyozza: „az aktfotó felfedezés, a szem elől rejtett világgal való találkozás, tisztelettel való megközelítése testnek és léleknek”. Munkái egyediek, bravúrosak, emberi állapotokkal kapcsolatos merengésre késztetőek. Egy ív, egy vonal, egy tekintet lehet a szépség, a gyöngédség, de akár a kétségbeesés, a kiúttalanság fotográfiai szinonimája is.
Képeit digitális laborjában tovább alakítja, nem öncélúan, nem hivalkodóan, hanem gondolatvilágának alárendelten. Már régóta tetten érhető egyfajta festői hatás keresése, ezt most egy keményebb, markánsabb vonalvezetéssel helyettesíti. Egyébként nem véletlen, hogy Hlavathy a festmények mezsgyéjére kalandozik, hisz gyermekkorában maga is festőművésznek készült, majd tizenhat éves korától, fényképezőgéppel kezében, tanulva, kíváncsiskodva rájött, hogy esetében a „gép lehet az ecset”, így kapott értelmet a fotográfia, mely – immár építőmérnökként – szenvedélyévé, életformájává vált. Látókörébe került a székely falu is, nemcsak az ott élőkkel, hanem omladozó épületeivel, kúriáival is. Utóbbiakat tekintve nem egyértelmű, hogy fotói az élet, avagy a pusztulás hírnökei, ám ennek eldöntését Hlavathy Károly kizárólag a szemlélőre bízza. Nem magyaráz, csak annyit jegyez meg: képeit „megírta”, a látás öröme pedig legyen a nézőé.
