Szorgalmasan részt vesz a székelyföldi románok civil fórumának ülésein, sanyarú sorsukat igazoló beadványok megfogalmazásában, helyi megmozdulásokon azonban alig látni őt. Leköti idejét annak elemzése, melyik polgármester miért perelhető, hány tanácsi határozatot kell visszadobnia, hogy védje, megőrizze a román állam tekintélyét Háromszéken.
Prefektusunk szemérmes fickó, nem szeret szerepelni. Hiába kérik az újságírók, áruljon el valamit a román nemzeti ünnepet megelőző napon ellopott román zászlóról, csendben marad – pedig ő volt az, ki szintén egy sajtóközleménnyel világgá kürtölte a szörnyű esetet. Azóta sem került egyetlen tanú, ki látta volna a zászlócserét, egyetlen élő ember, ki megpillanthatta a kék-arany lobogót a piros-sárga-kék helyén. A máskor szorgalmasan fotózó szolgálatok egyetlen fényképpel sem álltak elő, de eltűntek a környező térfigyelő kamerák felvételei is. A feljelentő veterán ma már állítja, ő csak a román zászló hiányát jelezte – egy szintén katona barátja hívta fel, hogy nem látja ablakából –, erre rohant a mindig szolgálatkész prefektusunk már korán reggel az új lobogóval. A rendőrség pedig azóta  is nyomoz.
Prefektusunk nem nyilatkozik, hiába kérnek tőle találkozót a sajtó képviselői, szóvivője közli: már kifejtette álláspontját, ha lesz mondanivalója, szólnak. Nem kíván kérdések kereszttüzébe kerülni – mennyivel kényelmesebb elefántcsonttornyába zárkózni, irányítóival és elvtársaival terveket szövögetni arról, hogyan tudnák jól megleckéztetni azokat a fránya, mindig rosszban sántikáló magyarokat.