S bár „oldalbordája” vagyunk valakinek, önmagunkban mégsem vagyunk elegek. Életünk a várakozások nagycsütörtöke, s tán nem is a megérkezés a végállomás, hanem az újabb várakozás. De vajon van-e öröm az érkezésben, ha nem vágytunk rá? Mutatja-e az irányt a Csillag, ha nem feléje tartunk? Megszenteli-e a jászol történelmünket, ha nem lépünk be az istállóba? Meg kell aláznunk magunkat, be kell lépnünk a barlangba… azaz le kell mondanunk a gőgről, a hamis önbizalomról, le kell ereszkednünk a szív hangjáig, le kell ereszkednünk karácsonyig, hogy a Keresztig juthassunk, hisz hittel vagy magányosan: ez a sorsunk. Krisztus folyton úton van, örökké jön, minden pillanatunk ádvent, mert Krisztus a várakozásban él. És otthon talál-e minket az érkező? Az ünnep az a megszentelt idő, mely alatt a profán és a transzcendens terek átjárhatóvá válnak, így került az Ég a Földhöz egész közel, érintkezésig közel, átadta nekünk a Világosságot, s örök érvényű lett ezáltal a visszaút, a felemelkedés. Magasztosabbat, emberfelettibbet az istenélménynél a halandó nem talál. Letanyázik itt minden elme, minden vándor, ha egyszer megérkezik.
Minél inkább tiltották a szót, annál makacsabbul erősödött az ellenállás. Így maradtunk meg mi, moldvaiak s így maradhatott meg kereszténységében a magyarországi. Belőlünk az e világi hovatartozást, testvéreinktől a túlvilági hovatartozást kívánták megvonni. Apránként, majd egyre véresebben. Különös történet az aprószenteké. Amikor történelmünk felett elmélkedünk, a párhuzamokat keressük. Amikor 1889-ben elrendelték a magyar nyelv kiiktatását Moldvában, tulajdonképp az élet ellen tettek kísérletet. Hiszen mi a csecsemő, ha nem az élet jelképe? És mi a nyelv, ha nem az ember léttere, léteszköze? Azt hihette Heródes: megölte versenytársát, megölte Istent, s már nem inoghat alatta a trón. Heródes tettét gyakorolta a materializmus, kivégzéseit ismétli meg az ateizmus.
Azt hiszik, Isten lesz kevesebb ezáltal, holott Istent akarják elérni, csak bűnös módszerrel. Amikor megszelídült a vérontó düh, s a féltékenység feltöltődése megállt, egy utat hányt ki testéből a föld, mely elnyújtózkodott egész a Betlehemig. Ezt az utat nem látja bűnös szem, erre nem téved gyilkos, ezen egyedül az Isten vándorol. És minthogy kísérlet volt a nyelvgyilkosság, mert bátrak nem voltak eléggé, Isten fejezte be a történetet, s apáink nyelve így szólhat még otthon. Isten angyala, a Gondviselés gyorsabb a hadseregnél, irgalmasabb a püspökségnél, Isten másképp gondolkodik. Ha igent akar hallani a kérdező a moldvaiaktól, kérdezze bátran: van-e Istened, s ne azt: magyar-e kend? Mert ők többször találkoztak a Láthatatlannal, mint testvéreikkel. A történelem lényege a nevek állandó változása. Ezek a nevek messiások akarnak lenni, de koruk valamennyiszer megsemmisíti igényeiket. A karácsonyi történetben egy a név, s benne nem a hatalom, hanem a szeretet uralkodik.
Élt nálunk, Magyarfaluban egy igen szegény asszony kilenc gyermekével. Férje éhséghalált halt, élete alkonyán már földdel táplálkozott a mezőn, csak éjjel, mert nappal érezték halott-szagát a dolgozók, az állatok. Az anya minden karácsonyon járta a falut gyermekeivel, kántáltak. A karácsony talán az ő ünnepük volt. Kegyetlenül szegények voltak! Csak magyar éneket tudtak. Míg a falu minden apraja zengte a román kolindákat, házról házra járt a „Hol vagy, István királ” imája is. Rekedt hangjukból üvöltött a tehetetlenség, a hallgató tán szégyellte is magát. A kapu alatt megbújva felfalták a fonott kalácsot, egy marék hóval lenyomták a morzsákat, s már mentek is tovább, egyre beljebb, hogy már a szívemből énekeltek.
Látogassa meg az Isten, azt kívánom, s a Látogató találja otthon.