Nekünk Almáson legalább még „mereşti-i templomként” állhatott az „egy igaz Isten” háza, amellett azonban bármilyen névváltoztatásnál veszedelmesebben fenyegette az unitáriusságot és a székelységet az a romboló aknamunka, amely iskolai osztályokat és családi otthonokat együtt románosítva a „nagy cél” közeli megvalósulásaként képzelte és tervezte, hogy „egy aklot a falunak a Todoran-biserică kupolái alatt”. „Egyetlen út az átállás”, hirdette Tódorán, ami azonban nem puszta papi prédikálás volt, mert épp „hozzánk legközelebb” azon az „egyetlen úton” járt Vaszi Miklós sógorunk is Lidi nénénkkel, amikor sógorunk előbb a lövétei utat „járta a „fejbeverésekért”, azután a pénztárosi utat az irodáig az „átállás fejében” kapott „hivatal” folytán, Lidi nénénk pedig mindkét úttal „párhuzamosan” a hozzánk vezető utat járta sírva, hogy anyánknak, édes testvérnénjének panaszolja a sorsukat, miközben mindkét háznál ott állt berámázva a falon a kedves emlékű „brassai kép” három „fehér” leánnyal s a gyászfekete anyával. Antónya Péter szintén közeli rokon legényként járta a házunkat – a képen gyászruhás Antónya Rebi „nannyánk” háborúban veszett testvérének volt a gyermeke, aki „második apául” anyámék testvérbátyját, Sándor András bácsinkat „kapta” a háború után –, szíves-jámbor kedvesség „megtestesülése” volt Péter bácsi a kissé bicegő járásával és hibás szemével, s mindamellett, hogy én akkoriban nem halottam a Tódorán-ablakot beverő kőről, Sándor Mózessel „együtt” ők úgy „rámázódtak be” legkedvesebb gyermekkori emlékképeim közé, mint két vőlegény, mivel éppen a bécsi döntés előtti és utáni hónapokban volt részem abban az élményben, hogy Péter bácsi lakodalmakor a „gyermekvendégek” sorában „robbanó dugókat” pufogtattam kővel koppantva, a lakodalmas háznál a „gyermekasztalnál” mulattam, majd a táncolóházban is táncoltattam a leánykákat. Alig egy tágabb szomszédággal arrább a Malom utcától, Bosaszó pataka partján, Sorbán Mihály „román bíró” mellett azért volt közel valóban otthonos nekünk egy ház és porta, mert ott lakott Sanyi főkeresztapja s -anyja, Csíki Sándor és Deák Jula – ott is a feleség után lett férji melléknév a „Deák” (ami almásiasan csak „Diák”-ként szólhatott), s bár időnként a két nagyobbacska leány, Jula és Ilona (ő Sanyival volt egyjáratú) a játszótársunk is volt a mi vén házunk régimódias töltésén, ők valóban sokat „ültek” Brassóban, s csak a bécsi döntés „döntő világváltozásának” napjaiban siettek ők is az almásiak egész brassói hullámával hazaszállni a „magyarrá lett” otthonukba. Keresztapánk Brassóban kicsit még „el is urasodott” volt pantallósra, de az soha fel sem merült, hogy „nem magyar”, én arról sem tudtam semmit, hogy valami szava s baja lett volna keresztapánknak ezzel kapcsolatban, de azt tudtam, mert láttam, hogy Ilona hajfonatában csaknem állandóan virított a piros-fehér-zöld szalag, amint gyakran megfordult nálunk a „magyar örömmámor” idején, otthon a házuk falán pedig egy olyan „álomszép” képe volt a fehér lován lovagló Horthy kormányzónak, hogy attól én külön jó szívvel fordultam meg az Ilonáék házánál. Mindezzel az emlékképpel a fejemben kételkedés nélkül hittem az iskola Emlékkönyvében „látott” szavát Csíki keresztapámnak, miszerint „addig, amíg Romániában lesz Homoródalmás, haza nem jövök”, s elhittem Csíki Jánosnak is, ha a „nagy fogú Csíki” időtől messze távolodva, az unitárius templom felé ballagó útján azt a „végső igazságot” nem „nyelte le”, hogy „nagy az Isten hatalma”: „semmit sem ért az erőszakoskodás”, Todorán most jöhetne, „egy hívet se kapna”...
Tódorán 1940 szeptemberében elment, „nyomában” a csendőrkarhatalmi erőszakkal is „munkált” templomerődje rommá lett, s „hívei”, akik a századok természetes életfolyamatában úgy lettek magyarokká, ahogy az volt „a falu”, melybe lassan betelepedtek, s kivált házasságok révén akár unitáriusokká is keresztelkedtek, végül azt „köszönhették” a gyűlölettől elvakult papjuk térítéseinek, hogy nem lévén már az a kis görög katolikus templomuk sem, amit a papjuk lerontott, áttértek vagy visszatértek jórészt az unitárius vallásra, s lettek továbbra is olyan magyarok, „mint a falu”.
1940 után többé nem volt a faluban vallási és nemzetiségi indulat, háborgás, kőhajigálás, hatósági nyílt és orv „dinamit”, a robbanások nyomait benőtte a békesség füve, a sebek nyomait „túlnőtték” nemzedékek. Mindez számomra jó hat évtized múltán külön közel való érzékelés lesz attól a képtől, amit a Dávid Ferenc névre keresztelt iskolánk Emlékkönyvében, a mai iskola képét mutató első borító hátulján, a belső oldalon szemlélhetek: „napbarnás”, régi színében áll ott az iskola és az óvoda, körül az utcai szomszédság kőházainak-kőkapuinak mészfehér, erős, zárt almási otthonai, pár lépéssel odább a templomtér a templom fehér „várkerítésével”, órás-bádogcsúcsos tornyával, lenn az út porában egy szekérrel „mozdul” az almási élet „állóképpé”, a velem egykorú Bencző Sanyiék óvodaszomszéd kőházának teteje felett az országzászló rúdja „szúr” a magasba a torony előteréből, s bár a ferde szemszögből „vett” betűk az iskola homlokzatán kevéssé olvashatók, én látom jól, hogy „M. KIR. ÁLL. ELEMI ISKOLA” van oda felírva, amihez behunyt szemmel akár azt is „hozzáolvashatom”, hogy fenn a légi magasságban az építések és épségek ugyanazon „1909”-es évszáma áll az iskola homlokzati csúcsán és a templomtorony bádogján egyaránt. A könyvborító elejét és hátulját mintegy filmkockaként váltva az is látható, hogy a mai kőoszlopos-dróthálós kerítés helyett a mi időnkben deszkás-léces kert „kötötte össze” a Bencző Sanyiék és Kenyeres Berciék házát az iskola és az óvoda „zárásaként”, s így egészen jól át tudom élni azt az izgalmas pillanatot is, amikor már-már erőszakosan vittem be a Sanyitól örökölt palatáblámat a léckerítés kiskapuján, s ugyanvalóst átéreztem azt a még boldogabb későbbit, amikor a tábla fölé kifüggesztett kottás lappal a szemünk előtt énekeltük áhítattal reggeli „kezdőénekként”: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.” Ezt már lélekből fújtuk, nem mint a „Trăiască regele”-t, attól még külön több volt benne a lélek, hogy nem a román királyt „éltettük” románul, hanem hittük magyarul Magyarország feltámadását, amit szinte „erősebbé tett” az a háromszorozás, ahogy az utolsó dalsort három „Hiszek”-kel énekeltük, míg az „Ámen”-nel a végére értünk. Megtanultuk az „örök” igazsággal együtt „örökre” még a nevet is, ami ott állt a kottalapon, s bár kicsit csodálkozni lehetett azon, hogy „fehérnép” írta a Magyar Hiszekegyet, az a különleges név, hogy „Pap-Váry Elemérné Sziklay Szeréna”, egészen „találóan” egybehangzott a szavakkal. Az iskola igazgatója ekkor a nagy változáshoz méltóan Kozma Miklós volt, aki nemsokára úgy „jövendölt” nekem, hogy „öblösödő hangomat” hallva azt mondta: „Jó rádióbemondó lenne belőled.” Ez nekem leginkább azért esett jól, mert én akkor a rádióbemondóról éppen csak annyi „legjobbat” tudtam, hogy „mennyi jót” mondott nekünk Farkas Domokosék malomlakásán a rádióban életünk boldog fordulatáról. „Horthy Miklós váltja álmunk valóra”: a dal szólt továbbra is a szájunkon, szemünk előtt szinte a fehér lóval összenőve lebegett a „Kormányzó Úr Őfőméltóságának” mesés alakja, ő volt a „Legfelsőbb Hadúr”, s bár az őszidő hozta a maga szürkébb hétköznapjait, falusi életünk szokott folyását a mező barázdáin vagy a kapun belül, a „beteljesült álom” ünnepi hangulata szinte mindent áthatott. Anyánk az 1938-as Unitárius Naptár november havi jegyzésoldalába bejegyezte volt azelőtt, hogy „Bojti megbikázott e hó 13-án”, de most a bikáztatás szokott „eseményénél” emlékezetesebb dolog volt „Bojtiék világában” is az a „magyar világgal” beállt változás, hogy ha a jól betanított teheneinkkel – Bojti, Fakó, Piros – jártuk a fogatos útjainkat, csaknem egyik napról a másikra „áttérítettük” a jámborainkat arra a „magyar járásra”, hogy a közvetlenebb útszél addigi jobb oldali sávjáról „átváltsanak” a bal oldalira, s ott „kíméljék tovább” a lábukat annak a „magyar szabálynak” az előírása szerint, hogy „balra hajts, jobbra előzz!” Meg is tanulták a teheneink csaknem egyik napról a másikra az „új oldalt”, mintha már-már maguk is „jobb szívvel” jártak volna a „magyar szélen”, s így ez a leghétköznapibb szekerezgetéssel járó változás is része volt annak a sorozatos „ünnepi fordulatnak”, hogy a község új bírójaként Kenyeres József került az irodára az új magyar jegyző, Bartha Károly mellé, hogy az addig legfeljebb csak képen látott „magyar király csendőr” kalapos-kakastollas alakja valóságos két személyként képezett egy csendőrőrsöt a faluban, „anyaországi postáskisasszonnyal” nyílt a „magyar királyi postahivatal”, s bár a falunkbeli postakihordó néni szintén bicegett, egyik lábának egyenessége miatt az „új posztján” járva, egész megváltozott életünk már „messze járt” a falábú Gódra Mihály irodaszolgai dobolásaitól s az „Egy barázdát sem!” lármás toppantásaitól.
 (folytatjuk)