A romániai magyar intézmények, az iskolahálózat és az erdélyi magyar történelmi egyházak ellen az 1956-os magyar forradalom ürügyén indított kíméletlen retorziót szemléletesen igazolja a Kósa Bálint székelyvéckei iskolaigazgató, biológia–kémia szakos tanár, valamint Kolumbán Bendegúz református lelkész ellen indított koncepciós per.
(Kósa Bálint, a háromszékiek népszerű metszőművésze a napokban vette át az Erdővidék Kultúrájáért Díjat.) Többévi kutatás után megtaláltam az öt vaskos kötetből álló periratot.
Kósa Bálint 1932. február 14-én született Olaszteleken. Köpecen, Baróton tanult, a fémipari szakiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, majd Brassóban dolgozott. Keresetét félrerakva iratkozhatott be a Bolyai Tudományegyetem természettudományi karára. A köpeci származású Bíró Iván Géza képzőművész-hallgató mutatta be a fametszés világhírű művészének, Gy. Szabó Bélának.
Kósa Bálint a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött perirat szerint „a magyarországi ellenforradalom idején intenzív ellenséges tevékenységet fejtett ki a Bolyai Tudományegyetem természettudományi karán, szolidarizáltak az ellenforradalmárokkal, több kiáltványt szerkesztettek, s a rendszerrel ellenséges jellegű kapcsolatban állt Kolumbán Bendegúz református lelkésszel”. Kósa Bálint valójában a később hét évre ítélt Várhegyi István történészhallgatónak a romániai egyetemi reformot sürgető Határozati javaslatából inspirálódott, a budapesti műegyetemi hallgatókkal való teljes együttérzés jeleként tizenhat pontból álló kiáltványt szerkesztett. A kar egyik előadásának szünetében Kósa Bálint elkezdte olvasni az „uszító, szovjet- és népi demokratikus rendszer ellenes kiáltványt”. Csak félig olvasta fel, mert közben a tanár belépett az előadóterembe. A kiáltványból két példányt megőrzött, és azokat magával vitte Székelyvéckére, amikor 1957-ben kinevezték tanárnak a színész Visky Árpád szülőfalujába. A Bihari Imre százados vezette szekusok 1959. július 9-én tartóztatták le. Corpus delictiként nemcsak a megtalált tizenhat pontos kiáltvány két példányát vitték el, hanem az „ellenforradalminak” minősített Brehm Az állatok világa tizennyolc kötetét is. A jogtörténetben egyedülállóan „ellenforradalminak” minősítették a Kósa Bálint és felesége házasságát igazoló jegygyűrűt is, mert a belső felére rávésték: Amália 1956. november 7.
A Háromszékben közölt interjúban így emlékezett vissza letartóztatására: „Karon ülő fiamtól és terhes feleségemtől sem búcsúzhattam el. Marosvásárhelyen négy és fél hónapi vizsgálati fogság után három évre ítéltek. Szamosújvárról való szabadulásom után nem mehettem vissza a tanügybe. A feleségemet is kirakták. Köpecbányán kaptunk állást, a feleségemet bérelszámolónak vették fel, én fél évig munkásként dolgoztam, utána a minőségi ellenőrző osztály vezetője lettem.”
Kósa Bálint tanár és Kolumbán Bendegúz református lelkész perét összekapcsolták, a „két tagból álló szervezet” vádjával illették. Kolumbán Bendegúz 1905. május 9-én szintén Olaszteleken látta meg a napvilágot. Közeli rokonok voltak, komasági kapcsolatban is. A vádirat szerint Kolumbán már 1949-ben, kendilónai lelkészként ellene volt a kollektivizálásnak, kérte híveit, ne lépjenek be a frissen megalakult gazdaságba. Az 1959. november 20-án kihirdetett jogerős ítélet a lelkészt hat év börtönbüntetéssel és öt év jogvesztéssel sújtotta, Kósa Bálint esetében megerősítették az alapfokon hozott ítéletet. Felesége elvált, továbbra is Olaszteleken maradhatott. Kolumbán Bendegúz Szamosújváron, majd a Duna-deltában, a peripravai munkatáborban raboskodott. Kiszabadulása után Mezőméhesen volt református lelkész. 1968. október 5-én hunyt el. Kósa Bálint és Kolumbán Bendegúz neve Baróton a Petőfi utcai ’56-os emlékműnél felállított kopjafára vésett ötvennyolc név között olvasható.
A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben 1959-ben valóságos terrorhullám sepert végig. Csatlós János és Csatlós Katalin marosvásárhelyi lakosok (Sáros utca 8. szám) így siratták teológus fiukat: „Csabát 1959. március 14-ről 15-re virradó éjszaka hurcolták el a kolozsvári Református Teológia bentlakásából, negyedéves hallgatóként. Csatlós Csabával együtt kilenc teológust, köztük Márton Attilát, Miklós Istvánt, Soós Ferencet. A vád az volt, hogy a Román Népköztársaság megdöntésére és a Román Munkáspárt megbuktatására szervezkedtek, az 1956-os magyarországi forradalmi események idején a fiunk is gyászszalagot hordott, az ottani harcokban elesett magyar ifjakra emlékezve. A vádiratban az is szerepelt: együttérzett a »bűnös és galád« magyarországi ifjakkal. A tárgyalás során meg is kérdezte a bírói tanács elnöke: Hogyha Kolozsváron is sor került volna egy olyan »bűnös« lázadásra a rendszer ellen, részt vett volna a felkelésben? A fiunk azt felelte: Ha a többi magyar ifjú ment volna, akkor ő is velük tartott volna. Erre a hadbíró kijelentette: Az akarat egyenlő a tettel, tehát ez súlyosbító körülménynek számít. A nyolc év börtönbüntetésen kívül még öt év politikai jogvesztésre, teljes vagyonelkobzásra ítélték, és kizárták Románia összes főiskolájáról.”
A Kolozsvári Katonai Törvényszék a kolozsvári református teológusok perében 1959. május 25-én hozott 1959/211-es számú ítéletével Elekes Istvánt tizennégy év kényszermunkára, Gergely Borbála érszőlősi tanítónőt – Burchard Márta verseinek a teológusok körében való terjesztéséért – kilenc év, Gráma János református teológust az Ó, én szép nemzetem című verséért nyolc év, Márton Attilát két ötvenhatos verséért, tiltott kiadványok terjesztéséért hét év, Miklós Istvánt Burchard Márta verseinek terjesztéséért öt év, Nagy Endrét öt év, Szabó Ibolyát szatmárnémeti tanulóként négy év, Székely Lajos negyedéves református teológust Burchard Márta ötvenhatos verseinek terjesztéséért hét év börtönbüntetésre ítélte.
TÓFALVI ZOLTÁN
