Az alkotók – Kolcsár József, Derzsi Dezső, Pálffy Tibor és Kónya Ütő Bence – úgy gondolják, kifáradt a kezdeményezés, ezért, bár érzik a közönség bizalmát, és ők is szeretik a közönségüket, véget vetnek a Tein Teátroomnak. Az utolsó előadás az egész sorozat hangulatához méltóan friss, játékos és őszinte volt, olykor azért borúsabb érzeteket is kiváltva, mint amikor véget ér valami, ami sok tartalmas estével, szép élménnyel ajándékozott meg bennünket. Tapsoltunk, nevettünk, és miközben a színészek kérésére bekapcsolódtunk a játékba, próbáltuk felmérni, hogy mit is jelentett Szentgyörgynek ez az előadás-sorozat.
„Ha azt mondom most nektek, ez nem színház, és nem is művészet, akkor mit válaszoltok? Ha azt kérdezem, hogy ez zavar-e titeket, mit válaszoltok? Ha tudjátok, hogy így van, miért jösztök ide minden hónapban megnézni, ahogy idétlenkedünk?” – tette fel a kérdéseket Kolcsár József az előadásnak azon a pontján, amikor elkezdtük megérteni, mi is akar kialakulni ebből a furcsa performanszból, melynek Az ételliftből felolvasott szerzői utasítások mellett a vécékagyló-öblítés ugyanúgy része volt, mint Alpár pincér vagy az a hölgy a közönségből, akinek nevetésére tavaly óta emlékeztek a színészek. „Mert szeretünk titeket” – hangzott a válasz. „Ne gondoljátok, hogy mi azt hisszük, ez valami nagyon nagy művészet – folytatta Kolcsár –, mert mi is ugyanúgy érezzük, amikor nagyon gáz… Csak annyit szeretnék felhozni mentségünkre, hogy amikor rossz, nem azért rossz, mert mi azt akarjuk, hogy rossz legyen.” Néhány őszintének tűnő szó az előadás idézőjelei és idézőjelbe tett idézőjelei között.
Később újabb vallomás következett, ezúttal Pálffy Tibor részéről: „Az, amikor össze tudok kacagni veletek valami fölött, számomra mindent, de mindent megér. Feledteti a rossz pillanatokat, a felkészületlen, izzadságszagú momentumokat, minden hibát. Köszönöm ezt a fantasztikus érzést.” Taps, aztán újabb „idétlenkedések”: reppelés, megjátszott veszekedés, Kónya Ütő Bence Celine Dion-paródiája, Derzsi Dezsőnek a Gyakori kérdések oldalon talált „gyermekkori gondolatai” az alkotói válságról, de mindenekelőtt egy film, amiből kiderült, hogy előadás előtt hogyan készültek a színészek erre a produkcióra, és hogy Kusztos Attila öt perc alatt készítette a Tein Teátrum-plakátokat, de azért egy kicsit utánaolvasott…
A közönség minden poénra vevő volt, és örömmel vett részt a játékban: tapsolt, nevetett, válaszolt a feltett kérdésekre, hullámzott a színészekkel, és gyújtókkal, telefonokkal világított, ha ezt kérte egyik-másik hirtelen ötlet, miközben a háttérben „hangulatfokozó” videoklipek és egy korábbi felolvasásról készült film jelenetei pörögtek, majd a merülés képeit láthattuk, hogy nekünk is sikerüljön „elmélyülni a többszörös díjazott Pálffy felolvasásában”. Régen feloldódott az általános színész-néző viszony ebben a közösségben, az előadás olyan volt, mint egy nagy család közös ünneplése.
Az ilyenkor szokásos köszönetek is elhangzottak a végén. A színészek megköszönték a segítséget a támogatónak, plakátkészítőnek, fotósnak, szervezőnek, a Tein tulajdonosainak, egymásnak, önmaguknak, és mivel a mikrofon elnémult, a hangosítónak is. Mindenki jól improvizált, és jól elhitette, hogy improvizál, a műsorba belefért őszinteség és átverés egyaránt. Lehet, hogy csak az évet zárták, amint elhangzott egy adott pillanatban? Vagy Bencének lesz igaza, és a Spice Girlshöz ha­sonlóan egyéniben folytatják tovább?
Az étellift című darab szerzői utasításainak Pálffy Tibor általi felolvasása keretbe foglalta a többiek többféle irányba mutató interakcióit, hosszabb-rövidebb etűdjeit. A darab zárszava kérdőjellel hangzott el: vége? Bízunk benne, hogy egyszer lesz folytatás.

Nagy B. Sándor