– Melyik volt az első meghatározó karácsonyélménye? Mondjuk, amikor tudatosult önben, hogy ez azért több egyszerű ajándékozási alkalomnál.
– A karácsonyra való készülődés nekünk mindig jóval többet, mélyebbet jelentett, mint a többségnek, hiszen a lelki várakozástól a templom díszítéséig sok minden beletartozott. Mi nem „elszenvedői” voltunk a karácsonynak, hanem aktív résztvevői, és ez nyilván nem vonatkoztatható el attól, hogy édesapám kántor volt. Egyszerűen belenőttünk abba, hogy a karácsony rendkívüli alkalom. Ebbe a körbe nyilván beletartoztak a pásztorjátékok, a gyermeki tudat, hogy én is angyal lehetek, amint kucsmával a fejünkön fogtuk a botokat Jézuska jászla körül.
– Tanárai sosem próbálták meg kikezdeni ezt a karácsonyélményt? Mert hát bármilyen kikezdhetetlen hitűek voltak a felső-háromszéki falvak a kommunizmus idején is, az iskolában mégiscsak központi célkitűzésnek számított az ateizmusra nevelés.
– Bizonyos mértékig védett voltam, Polyánban ugyanis hozzánk, a kántorékhoz járt a pedagógusok többsége. Kézdivásárhelyi gimnazista koromban is a kántor gyermekeként kezeltek, alig találkoztam vallásellenes vagy akár a vallással jópofáskodó tanárral. Legfeljebb olyannal, aki latinórán számonkérően fordult hozzám: ezt neked tudnod kell, mert kántorgyerek vagy. Mire azt válaszoltam, bocsánat, de a családban mi nem latinul beszélünk.
– Lelkipásztorként viszont rengeteg olyan emberrel találkozhatott, aki nem az önéhez hasonló módon nőtt bele a karácsony szentségébe, talán nem is szembesült az ünnep misztériumával. Őket – immár lelkészként – hogyan próbálja megnyerni a készülődésnek?
− Készülődés nélkül nincs ünnep. Henri Boulad jezsuita atya az isteni megtestesülés botrányáról beszél, amint Isten olyanná lesz, mint mi. A mai ember szeretne megistenülni, rivaldafénybe kerülni, de azzal már komoly gondjai akadnak, hogy Isten közeledik hozzá, szerinte ugyanis Isten nem teheti meg, hogy emberré lesz. Ennek jegyében mindent „elkövet”, hogy a karácsony ne Istenről szóljon, hanem az emberről. Például azzal, hogy kinevezte az ajándékozás ünnepének. Ha már a különböző „tudatmódosító” tevékenységek nem tudták kiölni a karácsony ünnepjellegét, legalább ne a szeretetről szóljon, hanem az ajándékozásról – azaz az emberről. Mert az önmagát ünneplő emberrel sok mindent meg lehet vásároltatni, elhitetni, elfogadtatni. Egyszer egy gyereknek úgy próbáltam példálózni, hogy Isten olyan, mint az édesapád. Mire ő azt felelte: reméli, hogy nem. És nem azért, mert rossz véleménnyel lett volna az apjáról, hanem mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy Isten olyan legyen, mint az ember... A ráhangolódás csodálatos metaforája a hajnali mise is: még sötétben megyek be Istenhez, és amikor kijövök, már hajnalodik. Az advent lényege is ez: a sötétből a fény felé tartani, akár a gyertyagyújtás révén, nem pedig a nagyáruházakban már novembertől felcsendülő karácsonyi zene. Sokunknak óhatatlanul az jut eszébe: ezek kint felejtették a tavalyi naptárt, de hasonló érzés járhat át, amikor a települések tavalyi karácsonyi fényeit látjuk, amint az idei sáros utcákat világítják meg. Ide süllyedhet az ünnep, ha nem Istenről, hanem az emberről szól, és a világ, sajnos, ebbe az irányba tart.
– Bizonyára vannak kedvenc karácsonyi történetei, amelyek szépen egybecsengenek az ünneppel, hiszen kihívás lehet újra „megpiszkálni” annak az embernek a tudatát, aki rendszeresen meghallgatja lelkipásztorát. Egyáltalán: minden karácsonykor újat kell mondania egy papnak?
– Nem kell feltétlenül történeteket kitalálni, saját magunk írjuk azokat az életünk révén. Látjuk, hogyan nőnek fel gyermekeink, változnak, miközben neveljük őket. Kell-e érzékletesebb példa annál, hogy megtanítjuk őket ajándékká válni? Mert ha ezt akarom, foglalkoznom kell magammal, jobbá kell válnom, hogy ne rám figyeljen a világ, hanem én nyissam fel rá a szemem. Még sepsibükszádi szolgálatom alatt történt: prédikációra készülve be­kapcsoltam a tévét, a hírekben pedig semmi egyebet nem hallottam, mint hogy hány fenyőfa gyúlt meg, hányan kerültek kórházba gyomorpanaszokkal, hányan lettek öngyilkosok magányosságukban. Egyetlen beszámoló sem szólt az igazi hírről: Krisztus megszületett. Ezt kell nekünk minél többször elmondanunk. Az ember nem mindig az újra vágyik, hanem a liturgia által elénk tárt igaz­ságra. Az ige, amely a múlt karácsonykor életté vált, életté lesz idén is – és ez jelent újabb kihívásokat. A ma bennem lévő életről kell beszélni, mert akkor és ott a keresztény ember Isten igéjének megvalósulása.
– Léleknyitogatás közben rájött már, kire hogyan talál rá Isten, és ha nem, miért nem?
– Nem azért teszünk valamit, mert az feltétlenül sikerre számíthat. Jézus története nem sikertörténet, az apostolok cselekedetei is tele vannak kudarcokkal. Jézus azért tette, amit tett, mert Isten fia volt. Pál apostol azért cselekedett így, mert találkozott Jézussal, és ez meghatározta a további életét. A kizárólagos és azonnali sikerre való törekvés káros, elsősorban a nevelésben. Én azt mondom a gyermeknek: gyere, és megmutatom, hogyan csináld. A többség viszont azt szokta elmondani neki, hogy pontosan mit kell tennie. Hogy ki mikor veszi elő a lelkéből, amit megélt a társaságomban, nem tudom. Arra törekszem, hogy a velem időző ember kívánjon találkozni azzal az Istennel, akivel általam szembesült. Mindenkinek fel kell nőnie ahhoz, hogy megélje a meggyőződését, s az élete ne csak különböző provokációkra adott válasz legyen.
– Milyenként leltározza magában a 2015-ös évet?
− A gyülekezet, a közösség lélekben való növekedésének éve volt. Ezt ugyan nem lehet statisztikailag alátámasztani, de míg korábban azt mondtuk például, hogy a gyermekeknek szánt nyári evangelizációs hétre ötszáz gyermeknél többet nincs ahonnan toborozni, idén a létszám meghaladta a hatszázat. És minden korábbinál többen voltak az önkéntesek is, akik révén megvalósult Isten lehajlása a kicsihez és felemelése. Ez jelenti az igazi nevelést, a megtestesülés titkát. A közösség, a munkatársaink dicsérete ez, a világi elkötelezett keresztényeké, akik idejükből ajándékoznak a közösségnek. Természetesen nagy gond a magyarság számbeli fogyása, de erről az jut eszembe, amit annak idején Teleki Béla jezsuita atya fogalmazott meg egyszer: ki kellene ürítenünk a templomot, hogy megtelhessenek. A hagyományos vallásosságra persze büszkék maradunk, ám ez önmagában nem képes életet adni. Ha hagyományokba nem tudunk életet vinni, múzeummá alakulunk. De ha már múzeum, legalább legyen interaktív, ahol úgy válhatok jómagam is alkotóvá, hogy közben én vagyok az alkotás.
– Napjaink legégetőbb kérdése, a migránskrízis tárgyalása lassan vagylagossá sarkítja a keresztény–muszlim viszonyt. Valóban ennyire éles az ideológiai helyzet?
– A két kultúra, a Nyugat és Kelet ütközésének elemzése során hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy a keleti kereszténységen, az ortodoxia határain túl is van még Kelet. Sőt, olyan Kelet, amelyet alapvetően a vallási meggyőződés határoz meg. Miközben semlegessé akarta tenni önmagát, Európa a vallási szabadságot fokozatosan a vallástól való szabadulás dimenziójába vitte át. Ez a semlegességre való törekvés olyan folyamat, ami a közelmúlt cselekedeteiben vált láthatóvá, érzékelhetővé. Mert van egy világ, ahol a hit kérdése nem opcionális, hanem mindent meghatározó. Számukra mi pogányok vagyunk, istentelenek. A befogadásról szóló pápai állásfoglalásokat elsősorban azokra a keresztény családokra értelmezem, akiket keresztény hitük miatt fenyegetnek, üldöznek. A 2016-ra meghirdetett irgalmasság éve az utazók iránti irgalmasságról, a szállásadásról is szól. Az irgalmasság cselekedetének azonban nem a gyengeség jelének kell lennie, a kereszténység mindig megvédte magát azok ellen, akik életterét, meggyőződését fenyegették. Sokan és sok tekintetben joggal szidják ma is a keresztes háborúkat, de ne feledjük: az alapvető cél azoknak az országoknak és helyeknek a védelme, amelyeket Jézus megszentelt a történelem során.
– Az önmegtagadás, a szimbólumainkról való lemondás, hittől-vallástól mentes szabadosság liberális eszméjének hirdetése nyomán a keresztény ember egyre mélyebb identitásválságba kerül. Hogyan lehet ilyen körülmények között felelős befogadásról, irgalmasságról beszélni?
– A kérdés jogos. Merthogy mibe, hová akarnánk bárkit is integrálni, amikor mi is keressük önmagunkat, nem merjük felvállalni, hogy keresztény élettérben élünk? Talán szélsőséges a felvetés, de nem minden alapot nélkülöző: a sok muszlim embernek fel kell majd vonulnia a másság napján? Persze hogy nem, hiszen ők nem adják el a meggyőződésüket. A keresztény családok befogadása miért lenne diszkrimináció? Az értékeink megvédése… Bizonyos kifejezések ma már a zavarkeltés eszközeivé korcsosultak. Sokan hajlamosak megélhetési lopásként kezelni, ha valaki bejön az udvaromba, és megeszi a gyümölcseimet. Pedig ha kopog, bemutatkozik, a szemembe néz, kenyeret is adok neki.

CSINTA SAMU

T. Dávid György
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom plébánosa. Kézdivásárhelyen született 1969. augusztus 3-án. Tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben, majd a Szegedi Hittudományi Főiskolán végezte. Pappá szentelésének helye és ideje: Gyulafehérvár, 1993. július 3. Korábbi szolgálati helyei: Gyimesközéplok 1993–1994, Brassó-Bolonya 1994–1995, Székelyudvarhely 1995–1996, Gyulafehérvár (kisszeminárium) 1996–1998, Sepsibükszád 1998–2004, Szászmedgyes 2004–2007.