Nincs ideális testsúly. Természetes testsúly van. A vékonyabb emberek bizonyos felmérések szerint valóban tovább élnek, mint a súlyosabbak, de azt még senkinek nem sikerült bizonyítania, hogy fogyással növelhető a várható élettartam. Az ideális testsúly fogalma viszonylagos, a testfelépítés, a genetikai adottság egyénenként változik. Természetesen nem a kórosan elhízott, betegesen kövér emberekről beszélek, hanem a túlsúly mítoszáról. A bűntudatról, amit a szépség- és fogyókúraipar belénk táplált. Hogy túl sokat zabálunk. Nincs akaraterőnk. Páriák vagyunk.
Senki nem vitatja, hogy az extrém túlsúly (ötven százalékkal az ideális testsúly fölött) összefüggésben állhat a halandóság kismértékű növekedésével, de hogy egy 10–20 százalékos túlsúly miatti pánik megmérgezze az életünket, és egyik vesztes fogyókúrából hajszoljon a másikba, ennek semmi értelme. Egy-két hónap alatt bármelyik fogyókúrás módszerrel lefogyhatunk. Ám néhány éven belül a fogyókúrázók 98 százaléka biztosan visszaszerzi a leadott kilókat. Sőt, belép a jojóeffektus, és a fogyókúra – hosszabb távon – nem súlycsökkenéssel, hanem súlygyarapodással jár. Ha aztán újabb fogyókúrába kezdünk, akkor belezuhanunk az éhezés-bőség-éhezés ördögi körforgásába, és az már valóban árt az egészségünknek. Túlsúlyosnak lenni kockázatos – mondja Seligman –, de fogyókúrázni is az. Melyik a kockázatosabb? Néhány pluszkiló, vagy a kudarcérzet, a depresszió?
Az ember áll a tükör előtt, és úgy néz magára, mint az ellenségére. Pocak, toka, korai vénség. Szép perspektíva. Kövérségtudat és állandó önvád. Minden falat két percig van a szánkban, két órát a gyomrunkban, két évet a derekunkon.
Hogy a korszellem (korunk a karcsúság megszállottja) milyen hatással lehet az emberre, arra remek példa Maria Callas esete. A bel canto királynője bélféregpetét tartalmazó pasztillával fertőzte meg magát. Az ötlet jónak tűnt, a szoprán viharos gyorsasággal fogyott 28 kilót. Ám a hájjal együtt elment a hangja is. A féreg maradt, az orvosoknak soha nem sikerült teljesen kiirtani.
A kudarcos fogyókúrákban – figyelmeztet Seligman – az a veszélyes, hogy a szervezet emlékezik az éhezésre, és ha ismét bőséges táplálékhoz jut, akkor – a természetes testsúly védelmében – lassítja az anyagcserét. Képzeljünk el egy fajt, amelyik nemrég hagyott maga mögött egy százezer éves éhezéssel teli időszakot, és most beköszönt a tartós bőség kora. A faj egyre csak fal és fal, hízik és hízik. Most előáll valaki azzal az ötlettel, hogy fogyókúrázzunk. Ám a testünk nem tud különbséget tenni akaratlagos és tényleges éhezés között, ezért raktározni kezd, és mindent megtesz, hogy akadályozza a zsír lebontását. Íme, a jojóeffektus. Minél elszántabban próbálunk nem enni, annál erősebb a szervezet védekezése.
A fogyókúránál tehát az is jobb, ha nem azért mozgunk, hogy fogyjunk, hanem azért, hogy kitartóbbak, erősebbek, egészségesebbek legyünk. És közben kielégítjük étvágyunkat, persze, ha lehet, okos, tápláló (és nem hizlaló) étrenddel. Ellenkező esetben úgy járunk, mint Csukás István, aki az év elején ezt írta: „Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla, / ennyin már érdemes eltöprengeni, hús / a húsomból: mennyországba, vagy pokolba?” Aztán az év végén: „Visszatért húsz kiló Csukás István, / szuszogva töltjük ki a nadrágot. / Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük, / férfinak meg nem szoktak adni virágot.”

Vinkó József