A hét évvel ezelőtti főellenség hirtelen barát lett, az egykori elv- és bajtársak mumussá váltak, és odavesztek a célok is. Összefogásról álmodtunk magunk is a nemzeti minimum mentén. A büszkén világgá kürtölt RMDSZ–MPP megállapodás egyetlen dologról szól: a választásokról, önkormányzati, polgármesteri, majd parlamenti helyek megszerzéséről.
Minden jel szerint csődöt mondott az erdélyi magyar többpártrendszer kialakítására tett, hét esztendővel ezelőtt elindított kísérlet. Az RMDSZ megalkuvó, Bukarestet kiszolgáló, a román politikába egyre jobban besimuló, nemzeti érdekeket aprópénzre váltó politikája ellenében kezdtek szövetkezni azok a magukat nemzetinek vagy jobboldalinak nevező erők, amelyek mást, többet akartak. A gyorsan fogyó, egyre jobban szórványosodó és elszegényedő erdélyi magyarság megmentésének eszközeként fogalmazták meg a különböző autonómiaformákat, és rákényszerítették az RMDSZ-t is, hogy kénytelen-kelletlen, de visszatérjen tizenöt évvel korábban megfogalmazott célkitűzéseihez.
Csakhogy két év sem kellett, és sikerült szétvernie magát a nemzeti oldalnak, tovább szakadt, újabb párt jött létre, egy „még igazibb”, ám megerősödnie ennek sem sikerült, majd a jobboldali erők újra összekovácsolására tett kísérlete is csődöt mondott. Álom maradt az az elképzelés, hogy miként normális társadalmakban, nálunk is kialakul két jelentős erő, melyek egymást ellenőrizve versengenek a nagyobb befolyásért, és ez a kölcsönös kontroll segít nem szem elől téveszteni a valós célokat. Az MPP az RMDSZ-t választotta szövetségeséül, a dac, a sértődöttség terelte vezetőit erre az útra, mint egyikük fogalmazott: „könnyebb megbocsátani ellenségeid árulását, mint azt, ha egy testvér hátba szúr”. No meg a cserébe kapott júdáspénz is kézzelfoghatóbb: egy-két biztos hely a parlamentben, melyek ha nagy befolyást nem is, de biztos megélhetést hoznak a „kiválasztottaknak”.
Itt állunk 2015 végén három magyar párttal, egyikük feladni látszik a tisztességes, önálló politizálás eszméjét, a másikat felmorzsolják a belső csatározások, lassan sem emberük, sem támogatójuk, sem erejük nem marad. Az RMDSZ pedig szép lassan ismét egyedüli meghatározó politikai erővé válik. Nem hallani már autonómiáról, inkább altatója, mint segítője az erdélyi románságnál is megerősödőben lévő, közös transzilván és önrendelkező törekvéseknek. Visszatérhet arra a kényelmes útra, amelyről 2008-ban kínkeservesen sikerült letéríteni. És mindez még csak nem is az ő érdemük, az ellenzékükként kinőtt erők baltázták el a lehetőséget, Káin–Ábel-harcuk hosszú időre újra a „lassú lépésekkel” való önfeladás egypártrendszerébe kényszerítheti az erdélyi magyarságot.