A várakozás művészetéről
Várni nem tud mindenki. A jóllakott, a megelégedett, a másokra nem gondoló ember nem tud várni. Csak azok tudnak várni, akik nyugtalanságot hordoznak magukban, s azok, akik tisztelettel tekintenek fel Arra, Aki a legnagyobb ezen a világon. Adventet csak az tud igazán ünnepelni, akinek nem hagy nyugtot a lelke, aki szegénynek és tökéletlennek érzi magát, s aki valamit megsejt Annak nagyságából, akinek el kell jönnie, Aki előtt csak szégyenkező alázatban állhatunk meg, s várhatjuk azt a pillanatot, amikor odaér hozzánk – Ő, az igazi Szent, a jászolban Gyermekként megjelenő Isten. Mert az bizonyos, hogy Isten jön, az Úr Jézus jön, karácsony jön, örvendj hát, keresztyénség!... Amikor a korai idők keresztyénsége az Úr Jézus visszajöveteléről beszélt, akkor először mindig az ítélet nagy napjára gondolt. És bármennyire is idegennek tűnik számunkra ez a gondolat, tudnunk kell, hogy ez eredetien őskeresztyén elgondolás, s komolyan kell vennünk… Isten jövetele igazából nemcsak örömüzenet, hanem nagyon is megrettentő és megrendítő hír azoknak, akiknek van élő lelkiismerete. Csak akkor tudjuk igazán felismerni e jövetel jótéteményét, ha felfogjuk az esemény megrettentő voltát is. Isten jön – belép a gonoszság sűrűjébe, a haláltól sebzett világba, megítéli a gonoszt bennünk és a világban is. Pontosan azzal szeret minket igazán, hogy megítél, ezzel tisztít meg, szentel meg, érkezik meg hozzánk kegyelmesen és szeretettel. Olyan boldoggá tesz, mint amennyire csak a gyerekek tudnak boldogok lenni.
Adventet ünnepelni azt jelenti, hogy tudunk várni. A várakozás olyan művészet, amit türelmetlen korunk elfeledett.  Még alig fakadt ki a szirom, máris gyümölcsöt szeretne szedni a fáról. Ám a mohó tekintet gyakran félrevezet, hiszen a látszólag érett gyümölcs belülről még nagyon is zöld, éretlen. A tapintatlan kezek az ilyen gyümölcsöt érzéketlenül elhajítják, mivel csalódtak benne. Aki nem ismeri a várakozás kissé fanyar lelkületét, azaz a remény pislákolásának állapotát, az nem fogja soha átélni a beteljesedés teljes áldását, örömét. Aki nem ismeri, mit jelent az, hogy a nyugtalanság ott rejtőzik az élet legmélyebb kérdéseiben, saját életünkben, s nem tud vágyteli várakozással készülni arra a pillanatra, amikor lelepleződik és feltárul az igazság, az semmit sem tud annak a pillanatnak a dicsőségéről, nagyszerűségéről, amelyben a világosság álmokat betöltve ragyog fel. Aki pedig nem igyekszik elnyerni valakinek a barátságát, szeretetét, s várakozva-vágyakozva kitárni lelkét a másik lelke előtt, míg az a másik valóban megérkezik, beköltözik hozzá, annak örökre ismeretlen marad az a legmélyebb áldás, amit két lélek eggyé váló élete jelent. Márpedig ezen a világon igenis tudnunk kell várni a legnagyobb, legmélyebb, leggyengédebb pillanatokra, hiszen ezek nem a zúgó viharban születnek meg, hanem a csírázás, növekedés, a létrejövetel, a születés isteni törvényének engedelmeskedve – halkan…

Isten emberré lett, ezért válhat emberré az ember
Jézus Krisztus testi formájában felvette magára az emberi természetet. Az embernek nincs önmagában ilyen formája vagy formátuma, hanem éppen olyan lesz, amilyenné formálják. De ha újjá lesz, akkor valójában Jézus Krisztus formája jelenik meg benne. Az ember igazi „emberszabású” formája nem mások utánzása közben születik meg, nem is önmaga reprodukálása révén, hanem valódi önmaga láthatóvá válásában mutatkozik meg. De az ember nem alakulhat át, nem formálódhat át valamilyen idegen alakká, Isten formájára például, hanem arra formálódik át, ami valójában ő maga, ami saját formája, formátuma, ami csak hozzá tartozik, s ami lényegi vonása, ami igazi – Istentől akart – önmaga. Az az igazság, hogy az ember azért lehet emberré, mert Isten emberré lett. De az ember soha nem lesz istenivé. Ebből az következik, hogy nem ő maga lett vagy lesz képes önmaga megváltoztatására, hanem Isten az, aki a változást benne/rajta véghezviszi, mégpedig emberformára hozza őt, olyan emberré formálja, akinek eszébe sem jut istenivé válni, hanem egy cél van előtte: Isten előtt emberré válni, Isten előtt embernek maradni!
Krisztusban ment végbe az ember igaz formájának kialakítása, az embernek Isten előtti emberré történő újjáteremtése. Az újjáteremtés nem függött helytől, időtől, klímától, fajtól, egyéntől vagy társadalomtól, vallástól vagy egyéni ízléstől. Viszont az egész emberiség léte végső soron ettől függ. Attól, hogy felismeri-e Krisztusban igazi arcát, és meglátja-e Őbenne az igazi reményt. Mert a dolgok összefüggenek: ami Krisztussal történt, az az egész emberiséggel történt.

(Válogatta és fordította, a bevezető gondolatokat írta: dr. Békefy Lajos)