A kántálók loppal jöttek
A kántálást mi, kicsi gyermekek izgatottan vártuk. A lámpákat leoltottuk, és az ablakból lestük a sötétséget – csak ennek beállta után indultak –, próbálgattuk a hangokból kitalálni, hogy a kicsi (még nem konfirmált) vagy a nagy legénysereg jön először. Úgy kellett megjelenniük észrevétlenül, a legnagyobb csendben lopakodtak fel a meredek utcán a nagykendi papi lakhoz; mindig ott kezdték a kántálást. Előzőleg összejártak az éneklést gyakorolni, és a nagyok olykor előre elárverezték a pénzgyűjtés jogát: azé lett, aki a legtöbbet ígérte, övé volt a többlet, de a veszteséget is ő viselte, ha a vártnál kevesebb adományt kaptak. A pénzből fizették a muzsikusokat karácsony másod- és harmadnapján, illetve az aprószentek ünnepén rendezett táncokra költötték. Karácsony szombatján jöttek a kántálók: két egyházi éneket elénekeltek, és mentek is tovább, csak ketten maradtak, a beköszöntő, aki a verset mondta – lányos házaknál többnyire a szerető – és a begyűjtő. Sima és diós kalácsot, de leginkább tejfölös lepényt kaptak a kántálásért, amit később együtt fogyasztottak el. A rendre, fegyelemre a „pandúrok” vigyáztak, akik a lemaradókat, ittasokat el is fenekelték. A beáldozó vers jó hosszú:

Dicséret neked, felséges Istenünk,
Tiszta szív-lélekből zengedez kis (vagy nagy) seregünk.
Istennek hívei buzgó keresztények,
Az én beszédemre, kérem, figyeljenek.
Mert oly hírt mondok, ami örvendetes,
Krisztus születése áldott s kellemetes.
Serkenj fel hát ó, nép s örvendezz szívedben,
Dicső szent ünnepre juttál békességben.
Csillagok vezették volt a pásztorokat,
Midőn megtalálták Jézus Krisztusunkat.
Betlehemben született, ott is csak jászolban,
Nem nagy pompás házban, baromistállóban.
De a szent angyalok ott is körülötte voltak,
Krisztus születésén ily éneket fújtak.
Dicsőség legyen ott fenn az Istennek,
Békesség legyen földön az embernek,
És jóakarat mindenféle népnek és nemzetnek.
Áldott, ki született nemes Betlehemben,
Áldott, ki leszállt a szentek seregébe.
Áldja meg az Isten, legyen pártfogújuk,
Minden bajok ellen megoltalmazójuk,
Virrassza fel Isten a holnapi napra,
Úgymint karácsony első napjára.
Éltesse az Isten azon személyeket,
Kiknek most említjük áldott szent nevedet.
Hogy amidőn beáll az új esztendő,
Áldással legyen hozzánk érkezendő.
Csendes legyen életünk utolsó órája,
Amikor testünket gyászkoporsó zárja.
Lelkünk a mennyben nyerje meg jutalmát,
Testünk a földben csöndes birodalmát.
Szívemből kívánom az elmondott szavakat,
Az Isten áldja meg számukra azokat. Ámen.
Elmondása után a lányos háznál általában azt is hozzátették:
Végre pedig az a kívánságom,
Küldjék ki a lányt, mert már nagyon fázom.
Készülnek az angyalvárók
Kicsi leányként szerettem belopózni lelkész édesapám, Péterfy László bibliaóráira, nagyon jó pedagógiai érzéke volt, már amikor két gyermek bejött, kikérdezte az éneket, verset, imát, amit aztán az egyházi karácsonyi ünnepségen elő is adtak. Más falvaktól eltérően Nagykenden szenteste nem volt istentisztelet, csak ez a gyermekeknek szervezett összejövetel. Én nagyon sokáig hittem az angyalban, hiába mondták mások, hogy nincs, akartam hinni benne. Emlékszem arra az érzésre, amikor vártuk, hogy csengessen... Télen az ebédlőt nem fűtöttük, ott díszítették fel titokban szüleink a karácsonyfát – az egyetlent a faluban, kicsit úgy éreztük magunkat, mint a királyi család –, ezalatt engem a közelben lakó, ügyes kezű Magdus nénihez küldtek játszani. Olyankor más gyermekeket is elvittek hazulról sétálni, hintázni, mert nekik is hozott az angyal almát, diót, valami apróságot – gondolom, a szomszéd adta be az előre elkészített kosarat. A már konfirmált legények, leányok egy-egy rend új ruhát kaptak, aki szegényebb volt, és szolgálni járt, az a bére mellé... Mikor hazaértem, izgatottan vártuk a testvéreimmel az angyalt: megszólalt a csengő, kinyílt a télen nappaliként is szolgáló szülői háló ajtaja, és ott állt az édesanyám által piros almával, sztaniolba csomagolt dióval, saját kezűleg kivágott papírdíszekkel felékesített fa a gyertyafényben. Irénke nővérem, aki rettentően tudott lelkesedni, örömteli visítással szaladt be, ez ma is a fülemben cseng... Az ünnepi töltött káposztába a húst nem rizzsel keverték – az nemigen volt –, hanem fehér kukoricadarával. A húst és a szalonnát nem őrölték a legtöbb házban, hanem bárddal aprították, a kolbászba is.
Mikor nagyobbacska lettem, részt vettem én is az előkészületekben. A falubeli gyermekeknek rendezett ünnepség előtt napokig csomagoltuk a cukorkát a szobai nagy asztalon. Édesanyám megvette, amit akkor kapni lehetett, és az egész család lázasan dolgozott, hogy mindenkinek egyforma angyalfiát készítsünk, nehogy valaki egy szem cukorkával többet vagy kevesebbet kapjon. Jó sok gyermek volt, egy családban öt-hat is. Nagy fonott kosarakba tettük a csomagokat, feldíszítettük a karácsonyfát. Szaloncukrot is készített édesanyám, citromos, kakaós és őrölt diós ízesítéssel; nem öntötte formákba, kockára vágtuk, és sztaniolba tekertük, amit az ünnep után gondosan kisimítva könyvekben tároltunk egy évig. Volt három angyalruhánk papírból, azt Magdus nénivel ügyeskedte édesanyám, évről évre felújították, és nagy kitüntetés volt, ha valakit beleöltöztettek. Körbeálltuk a fát, énekeltünk, verset mondtunk, és végül kiosztottuk az édességeket.
Vigasságok és szomorúságok
Karácsony másodnapján volt tánc, külön a kicsiknek és a nagyoknak. A fal mellett az anyák árgus szemekkel figyelték a fiatalságot, a muzsikásoknak a lányok szerre vittek ételt: pánkót és „virágot”.  Ez egy ágas fára tekert tészta, amelynek szélét megcakkozták, úgy sütötték ki zsírban. A bálba a kolcsárok hozták a bort, ezt már korábban, szüretkor elkülönítették: a szőlőhegy tetején volt két cseber, az egyikbe a nagy legények, a másikba a kicsik öntöttek, ki-ki egy veder mustravalót kapott az apjától. A lányok is adtak, de kevesebbet. Minden évben megválasztották azt a legényt, akinél a szőlőt kipréselték és a hordót megtöltötték. Karácsonykor összegyűltek annál a háznál, ahol a bor volt, a legények egy-egy arasznyi kolbászt vittek, a lányok rövidebbet, ettek-ittak-énekeltek a vecsernyéig; arra együtt mentek.
Karácsony után az aprószentek ünnepét is megtartották, habár a falu református volt. A kicsiket meglátogatták a keresztszülők, rokonok, egy pálcával a fenekükre vertek, és dióval, almával megajándékozták. Később a kommunista rendszerben már nagyon tiltottak mindenféle vallásos rendezvényt,  édesapám ennek ellenére megtartotta a vallásórákat. A tanítói lakás előtt kellett elmennie annak, aki a papi lakhoz jött. A túlbuzgón figyelő iskolamester miatt sokan hátul szöktek át a kerítésen, de mindig teli volt az imaház...
Középiskolás koromban Marosvásárhelyen – az ötvenes évek közepén – haza sem engedtek karácsonyra. A bentlakó diákokat elvitték színházba, ahol szegény színészek egyedüli közönsége voltunk. Mentünk kettes sorban, néztük a kivilágított ablakokban a karácsonyfákat, és bizony elszorult a szívünk... A következő évben a vakációt december 24-étől adták, és mivel egyetlen kicsi busz járt Segesvárra, nagyon aggódtunk, hogy nem fogunk felférni. Olyan zsúfolt volt, hogy nem tudtam, le tudok-e szállni, pedig egész úton azért szurkoltam, hogy le ne késsem a kántálókat...
Karácsonyra felnőttként is hazajártunk, majd miután édesapám nyugdíjba ment, és Irénke nővérem férje került Nagykendre szolgálni, már náluk gyűlt össze a család. Olyan gyönyörű volt nézni, ahogy az ünneplőbe öltözött falu kivonul a templomból! Megvolt a rendje, előbb a papi család, aztán a férfiak fehér harisnyában, fehér bundában, aztán az asszonyok, utoljára a fiatal lányok, az volt ám a látvány, ahogy lejöttek a lépcsőn! A régi nagykendi viselet sajátságos volt, még Kós Károlynak is feltűnt, le is rajzolta: abás fersing (elől feltűrt, belül szélesen szegett rakott szoknya), ingmellyes (hímzett) ing, és nagykabátként szokmány. A nővérem barátnői még hordták, nekem már csak egyetlen kortársam. Később a lányok fehér rakott szoknyát, fehér inget és piros vagy zöld díszes mellényt viseltek, a székely ruhás konfirmálást a sógorom, Tatár Mihály vezette be.
Nem tudom már, mikor szivárgott ki, hogy az egyik kántáláskor a vezető legény a hegy alatt a következő utasítást adta: taknyokat felszívni! Mert hideg volt, és többen megfáztak, a kántálókat viszont nem volt szabad meghallani. De sok évig nevettünk ezen...
Karácsony után már fonóba járt a fiatalság, szilveszterkor pedig bált tartottak. Éjfélkor a legények felmentek a toronyba, harangoztak, elénekelték az újévi egyházi énekeket, és mind a négy ablakon kikiáltva boldog új évet kívántak mindenkinek. A mulatságot a kommunisták sem tiltották, de azért beleszóltak, a táncból kikísértettek egy kuláknak nyilvánított legényt az elvtársak, mert meg akarták alázni...
Mindez lassan tűnt el. A kollektivizálással elvették a földeket, kezdtek városba ingázni az emberek,  középiskolába kerültek előbb a fiúk, aztán a lányok. Lassan letették a falusi öltözetet, fokozatosan eltűnt az „első ház” is. Potom pénzért eladták a sok értékes szőttest, varrottast, festett bútort; utólag ezt megbánták. Édesanyámmal sokat megvásároltunk, ha rájuk nézek, ma is békesség tölt el, és gazdagnak érzem magam az emlékeimmel.