S. Király Béla: Harangzúgás – és szembesülés

2015. december 24., csütörtök, Kitekintő

A harangzúgás a település lelkének hangja, éneke. Lelki manna az átutazó idegennek is, ütemére lelassítja lépteit, percekre átlényegül, visszasuhan a múltba, a gyermekkorába és azon is túl.

Mélységes mély a magyar múltunk kútja; a harangszó vödörként húzza fel belőle az éltető emlékvizet. Sokan vagyunk így, az életen átutazók: ha tehetjük, megállítjuk autónk, valahányszor itthoni vagy határon túli magyar falvakon, városokon ér utol a harangszó. A szellem helyi hangjait hallgatva ilyenkor eszembe jutnak nagyapám szavai: „Hadd hallom harangjaitok hangját, és megtudom, kik vagytok!”
Mekkora önfeláldozás lehetett egykoron a harangokból ágyút önteni, hiszen hónapokig, évekig nélkülözték a harangzúgás szellemi táplálékát, a földi életből eltávozókra emlékeztető, hosszú percekig tartó hangokat, amelynek ereje félúton volt az ágyúszó és a száncsengő között! A túlvilágra sem lehetett tisztességesen átköltözni harangzúgás és zsoltárénekek nélkül: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
Többféle módja is van a harangozásnak. A szürkületi harangszó halálesetet jelentett. Előbb a kis lélekharang csendült fel háromszor, ha férfi, kétszer, ha nő, egyszer, ha gyermek volt, akit az Úr magához szólított. Ezután az összes haranggal három „verset” húztak, egyformán mindenkire. A vasárnapi „összehúzás”, amikor a kis- és nagyharang egyszerre szólt, az istentisztelet kezdetét jelezte. Nagyapó, a rangidős presbiter, aki vízkereszt idején támasztéknak használta unokáját a jeges falusi utcán, a harangszóra meggyorsította lépteit, s nemsokára felcsendült a legszebb magyar verssorok egyike, a 458. zsoltár: „Az úr csodásan működik, / De útja rejtve van.”
Jacques Maritain, a francia katolikus filozófus A garonne-i paraszt című könyvében – La Fontaine A dunai paraszt című meséjére célozva – azt írja, hogy „Egy dunai (vagy garonne-i) paraszt, mint tudjuk, olyan ember, aki a földön jár, s nevükön nevezi a dolgokat.” Mi azt is tudjuk: ilyen volt a székely földműves is. Manapság gúnyos vagy becsmérlő jelentése van a szakrális munkát végzőt „parasztnak”, a „gyökér” vált pejoratív szóvá a gyökértelen helyett, de a paraszti életforma végérvényes megszűnésének, kommunista felszámolásának, vadkapitalista ellehetetlenítésének nem kellene okozatszerűen maga után vonnia a szakralitás iránt áhítattal vagy tisztelettel viseltető emberek provokálását. Ebből a szempontból számomra metaforává emelkedő esemény történt éppen két évvel ezelőtt a karácsonyra váró Franciaországban, amelyet néhány hete – a novemberi párizsi tragédia után – egy másik is követett. Mindkettőt feljegyeztem, hallgatva a Batsányi Jánosunk – akkori szándékával éppen ellentétes – prófétai szavaira: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Az első döbbenet: A francia fővárostól délkeletre fekvő Melon város határában, közvetlenül a Szajna partján található egy szépséges szép falu, a négyszázötven lelket számláló Boisettes. A fogyatkozó lélekszámú településen még nemrégiben is árultak elárvult házakat, akárcsak székelyföldi szülőfalumban. Történt azonban, hogy egy idetelepült posztmodern élettársi különítmény panasszal fordult a meluni bírósághoz: zavarja nyugalmukat a harangszó. (Bizonyára zavarta őket szombat esti folytatásos thrillerük fogyasztásában.) A bírói döntés azonban megnyergelte a kérést: „civil célból” egyáltalán nem szólhat többé a harang, csak a nemzeti ünnepeken vagy vészhelyzetben, illetve a mise előtt engedélyezett a zúgása. Annak ellenére döntöttek így a fogadott prókátorok, hogy kétszáz helyi aláíró esedezett a harangütés megszokott dallamáért.
Több francia polgármester tart attól, hogy a döntés precedens értékű lesz, hiszen már évek óta nyaggatják őket a harangszó miatt a frissen betelepültek, a falut kikapcsolódásra használó urbánus lelkek, akik váratlanul szembesültek azzal, hogy a falvak nappal is, éjszaka is a harangszó ütemétől kísért élet ritmusában élnek. A konzumidióták azt hitték, hogy az ember megjelenése előtti csend vár majd májfoltos lelkükre. Esetleg romantikus szarvasbőgésre számítottak, de arra is csak holdtölte idején!
Boissettes-ben – megérdeklődtem – azóta csak kivételesen szól a harang. A francia példa azért is megdöbbentő, mert ezt az országot a kora középkor óta az egyház legnagyobbik lányának tartották, ahogy mi, magyarok is Szűz Mária országa vagyunk.
Bár helye és ideje van a világi hívságoknak, és önmagában minden emberi életformát tisztelhetnénk, az európai jog fullajtárjainak nem kellene leborulniuk a devizaalapú új undokok lábai elé! Nem kellene szervilisen kiszolgálniuk – a mindent felülíró magánliberalizmusra hivatkozva – minden jöttment önkényes alanyt és változó divathangulatú fogyasztót! A Szajna parti faluban a harangszó zavarja a szabadidejüket agyoncsapókat, és a közösség, akik közé befurakodtak, mit sem számít nekik. De – söpörjünk a portánk előtt is! – előfordult már Magyarhonban is, hogy lefejezték a templom előtti installáció betlehemes kisded Jézusát. A szent fiú értük is szenvedett, értünk a regények, költemények egyéniségformáló világát feladó, kütyükbe szoruló, csetelő homunkuluszokért, akiknek a politikailag korrekt diktatúra pedagógiai végtermékeként húsz-harminc szava van, hogy megnevezze a körülötte zajló természeti-társadalmi világot. A szent fiú azokért is szenvedett, akik a pénzuralom számára fölösleges, „nem hatékony” embernyájként ma úgy kallódnak szerteszét az öreg kontinensen, mint a rozsdavert acél a gazzal felvert hátsó udvarban. És akik mellé sátrat vernek a ránk telepített vándor népek.
A másik borzalom. November második felében a Francia Polgármesterek Szövetsége kiadott egy nyomtatványt, amelyben vezetőjük, François Baroin nyomatékosan figyelmezteti „nyáját”, hogy – a laicizmus elvének szellemében – tilos a települések főterére a szent családot és Jézust bemutató kiállítást helyezni. Egy ilyen installáció sérti a muzulmánok lelkivilágát. A követelmény ellen több jobboldali polgármester is felhorgadt, jelezve, hogy nem fog engedelmeskedni. A hír azért is fontos, mert Baroin szenátor Sarkozy kormányában gazdasági és pénzügyminiszter volt. És ez a jobboldal szeretné átvenni a kormányt a többségi francia társadalmat megalázó baloldaltól, akinek vezetője, Hollande elnök – gazdasági eredmények helyett – kényszeres viselkedési kódok dresszírozásával próbál eredményt felmutatni!
Meddig hátrálunk még európaiak és magyarok, mikor szólal meg mindnyájunkban külön-külön és együtt is a lélekharang? Rabok leszünk vagy szabadok? Muszlimok vagy keresztények lesznek unokáink? Mert harmadik út nincs. A muszlimnak az ateista és a vallási értelemben közömbös „sápadt arcú” is keresztény. Csak könnyebb elbánni vele, mert nincs belső lelki ellenálló magja. Nemcsak a napi olvasmányaim, hanem empirikus tapasztalatom is erre figyelmeztet. Erdélyiként egy pesti esti gimnáziumban afgánokat, szíreket és afrikaiakat is tanítok, akik minden bizonnyal engem tanítanának móresre. A megbékélés és újjászületés gondolata, melyet a karácsonyi ünnepekhez kötünk, manapság egyre súlyosabb kihívásokkal szembesül.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 514
szavazógép
2015-12-24: Irodalom - :

Dragomán György: Cukor

A karácsony előtti napon, akkor, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám, és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, és savanyú cukorkát se, és kristálycukrot se, és porcukrot se, pedig ha kockacukrot vagy savanyú cukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba, és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak, és feltehettük volna azt a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot, és becsomagolhattuk volna színes papírokba, és felköthettük volna a fára, de egyik se volt, és nagymama azt mondta, hogy most mi lesz, ez lehetetlen és tűrhetetlen, ilyen még sose volt, valamit muszáj lesz csinálni, és mondta nagyapának, hogy találjon ki valamit azonnal.
2015-12-24: Kitekintő - Gyila Sándor:

A kanadai „vendégszeretetről”

A hír friss és hiteles! Kanada betartja ígéretét, és befogad húszezer „EU-exportból” származó migránst. Repülővel viszik át őket kisebb csoportokban. Az első szállítmány rövidesen útnak indul. Mondhatnánk: ez legalább szavatartó hozzáállás ahhoz képest, hogy az Amerikai Egyesült Államok tagállamainak közel fele visszamondta a szívélyes meghívást a Párizsban november 13-án történtek után.