Mélységes mély a magyar múltunk kútja; a harangszó vödörként húzza fel belőle az éltető emlékvizet. Sokan vagyunk így, az életen átutazók: ha tehetjük, megállítjuk autónk, valahányszor itthoni vagy határon túli magyar falvakon, városokon ér utol a harangszó. A szellem helyi hangjait hallgatva ilyenkor eszembe jutnak nagyapám szavai: „Hadd hallom harangjaitok hangját, és megtudom, kik vagytok!”
Mekkora önfeláldozás lehetett egykoron a harangokból ágyút önteni, hiszen hónapokig, évekig nélkülözték a harangzúgás szellemi táplálékát, a földi életből eltávozókra emlékeztető, hosszú percekig tartó hangokat, amelynek ereje félúton volt az ágyúszó és a száncsengő között! A túlvilágra sem lehetett tisztességesen átköltözni harangzúgás és zsoltárénekek nélkül: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
Többféle módja is van a harangozásnak. A szürkületi harangszó halálesetet jelentett. Előbb a kis lélekharang csendült fel háromszor, ha férfi, kétszer, ha nő, egyszer, ha gyermek volt, akit az Úr magához szólított. Ezután az összes haranggal három „verset” húztak, egyformán mindenkire. A vasárnapi „összehúzás”, amikor a kis- és nagyharang egyszerre szólt, az istentisztelet kezdetét jelezte. Nagyapó, a rangidős presbiter, aki vízkereszt idején támasztéknak használta unokáját a jeges falusi utcán, a harangszóra meggyorsította lépteit, s nemsokára felcsendült a legszebb magyar verssorok egyike, a 458. zsoltár: „Az úr csodásan működik, / De útja rejtve van.”
Jacques Maritain, a francia katolikus filozófus A garonne-i paraszt című könyvében – La Fontaine A dunai paraszt című meséjére célozva – azt írja, hogy „Egy dunai (vagy garonne-i) paraszt, mint tudjuk, olyan ember, aki a földön jár, s nevükön nevezi a dolgokat.” Mi azt is tudjuk: ilyen volt a székely földműves is. Manapság gúnyos vagy becsmérlő jelentése van a szakrális munkát végzőt „parasztnak”, a „gyökér” vált pejoratív szóvá a gyökértelen helyett, de a paraszti életforma végérvényes megszűnésének, kommunista felszámolásának, vadkapitalista ellehetetlenítésének nem kellene okozatszerűen maga után vonnia a szakralitás iránt áhítattal vagy tisztelettel viseltető emberek provokálását. Ebből a szempontból számomra metaforává emelkedő esemény történt éppen két évvel ezelőtt a karácsonyra váró Franciaországban, amelyet néhány hete – a novemberi párizsi tragédia után – egy másik is követett. Mindkettőt feljegyeztem, hallgatva a Batsányi Jánosunk – akkori szándékával éppen ellentétes – prófétai szavaira: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Az első döbbenet: A francia fővárostól délkeletre fekvő Melon város határában, közvetlenül a Szajna partján található egy szépséges szép falu, a négyszázötven lelket számláló Boisettes. A fogyatkozó lélekszámú településen még nemrégiben is árultak elárvult házakat, akárcsak székelyföldi szülőfalumban. Történt azonban, hogy egy idetelepült posztmodern élettársi különítmény panasszal fordult a meluni bírósághoz: zavarja nyugalmukat a harangszó. (Bizonyára zavarta őket szombat esti folytatásos thrillerük fogyasztásában.) A bírói döntés azonban megnyergelte a kérést: „civil célból” egyáltalán nem szólhat többé a harang, csak a nemzeti ünnepeken vagy vészhelyzetben, illetve a mise előtt engedélyezett a zúgása. Annak ellenére döntöttek így a fogadott prókátorok, hogy kétszáz helyi aláíró esedezett a harangütés megszokott dallamáért.
Több francia polgármester tart attól, hogy a döntés precedens értékű lesz, hiszen már évek óta nyaggatják őket a harangszó miatt a frissen betelepültek, a falut kikapcsolódásra használó urbánus lelkek, akik váratlanul szembesültek azzal, hogy a falvak nappal is, éjszaka is a harangszó ütemétől kísért élet ritmusában élnek. A konzumidióták azt hitték, hogy az ember megjelenése előtti csend vár majd májfoltos lelkükre. Esetleg romantikus szarvasbőgésre számítottak, de arra is csak holdtölte idején!
Boissettes-ben – megérdeklődtem – azóta csak kivételesen szól a harang. A francia példa azért is megdöbbentő, mert ezt az országot a kora középkor óta az egyház legnagyobbik lányának tartották, ahogy mi, magyarok is Szűz Mária országa vagyunk.
Bár helye és ideje van a világi hívságoknak, és önmagában minden emberi életformát tisztelhetnénk, az európai jog fullajtárjainak nem kellene leborulniuk a devizaalapú új undokok lábai elé! Nem kellene szervilisen kiszolgálniuk – a mindent felülíró magánliberalizmusra hivatkozva – minden jöttment önkényes alanyt és változó divathangulatú fogyasztót! A Szajna parti faluban a harangszó zavarja a szabadidejüket agyoncsapókat, és a közösség, akik közé befurakodtak, mit sem számít nekik. De – söpörjünk a portánk előtt is! – előfordult már Magyarhonban is, hogy lefejezték a templom előtti installáció betlehemes kisded Jézusát. A szent fiú értük is szenvedett, értünk a regények, költemények egyéniségformáló világát feladó, kütyükbe szoruló, csetelő homunkuluszokért, akiknek a politikailag korrekt diktatúra pedagógiai végtermékeként húsz-harminc szava van, hogy megnevezze a körülötte zajló természeti-társadalmi világot. A szent fiú azokért is szenvedett, akik a pénzuralom számára fölösleges, „nem hatékony” embernyájként ma úgy kallódnak szerteszét az öreg kontinensen, mint a rozsdavert acél a gazzal felvert hátsó udvarban. És akik mellé sátrat vernek a ránk telepített vándor népek.
A másik borzalom. November második felében a Francia Polgármesterek Szövetsége kiadott egy nyomtatványt, amelyben vezetőjük, François Baroin nyomatékosan figyelmezteti „nyáját”, hogy – a laicizmus elvének szellemében – tilos a települések főterére a szent családot és Jézust bemutató kiállítást helyezni. Egy ilyen installáció sérti a muzulmánok lelkivilágát. A követelmény ellen több jobboldali polgármester is felhorgadt, jelezve, hogy nem fog engedelmeskedni. A hír azért is fontos, mert Baroin szenátor Sarkozy kormányában gazdasági és pénzügyminiszter volt. És ez a jobboldal szeretné átvenni a kormányt a többségi francia társadalmat megalázó baloldaltól, akinek vezetője, Hollande elnök – gazdasági eredmények helyett – kényszeres viselkedési kódok dresszírozásával próbál eredményt felmutatni!
Meddig hátrálunk még európaiak és magyarok, mikor szólal meg mindnyájunkban külön-külön és együtt is a lélekharang? Rabok leszünk vagy szabadok? Muszlimok vagy keresztények lesznek unokáink? Mert harmadik út nincs. A muszlimnak az ateista és a vallási értelemben közömbös „sápadt arcú” is keresztény. Csak könnyebb elbánni vele, mert nincs belső lelki ellenálló magja. Nemcsak a napi olvasmányaim, hanem empirikus tapasztalatom is erre figyelmeztet. Erdélyiként egy pesti esti gimnáziumban afgánokat, szíreket és afrikaiakat is tanítok, akik minden bizonnyal engem tanítanának móresre. A megbékélés és újjászületés gondolata, melyet a karácsonyi ünnepekhez kötünk, manapság egyre súlyosabb kihívásokkal szembesül.