Amikor az alföldről a hegyek közé kerültem, Erdélybe, első időben a debreceni születésű Gulyás Károly kollégám pártfogolt, a neves rajztanár. Szigorúan figyelmeztetett már kezdetben:
– Vigyázz, Károly, csak el ne székelyesedjél! Mert a székelyeknél oktalanabb alig akad a nagyvilágban!
– Ugyan, bátyám! – vetettem ellen. – Én, a bácskai német, legföljebb csak árnyékszékely lehetnék... Aztán ne feledd, a hegyi népek örökké okosabbak kénytelenek lenni a síkföldieknél, mert nehezebb az életük, a megélhetésük. Gondolj csak a svájciakra, az északi skótokra meg a tiroliakra! A székelyek leleményesek, sokszor próbáltak, élelmesek.
– Micsoda? Élelmeseknek mondod ezeket a szikulusokat! Hát nem látod, mit csinálnak? Fölmásznak a Somostetőre akkor is, ha nem muszáj nekik... A feleségem csongrádi, hát látnád, hogy azoknak mennyi eszük van! A csongrádi kisgazda kiül az ócskapiacra, és ott árulja a tök ászt, mert hátha valakinek éppen az hiányzik a kártyapaklijából!
– A hegyek meg a szükség a székelyeket egymásra utalja, megtanította őket a közteherviselésre... De az alföldi nép magának való... Mint nyolcadikos kecskeméti diák futballozni mentünk éppen Csongrádra, a mérkőzést meg is nyertük kettő-nullra, utána pedig vizet akartunk inni egy gazda udvarában. Azzal küldött ki minket, hogy ivóvizet nem adhat, „mert az kell az uborkára!”, és méghozzá az uborkát „iborkának” mondotta...
Persze, ezek a csöndes évődések nem zavarták kettőnk együvé tartozását...
*
Kosztolányi Dezső vásárhelyi látogatásakor számonkérőn fordult váratlanul hozzám:
– Te miket irkálsz rólam, hogy a lírámnak köze van a humorhoz? Hát mi a köze A szegény kisgyermek panaszainak a humorhoz?
– Bocsáss meg, te ne tudnád – válaszoltam tréfásan –, te, az ősi Castellani-Kosztolányi ivadék, hogy a humor latinul folyadékot jelent, nyirkosságot, összetétekben harmatot is, néha tejet, pontosabban a test nedvességét, tehát mosolyt is könny mellett. A humor néha tréfába rejtett szomorúságot sugároz...
– No hát, ilyen közhelyekért jöttem én Pestről hozzátok, Vásárhelyre!
– Dehogy ezért jöttél! Te az itteni Teleki-tékába jöttél, hogy régi szövegeket böngésszél!
*
Oka lehetett, hogy Móricz úgy szerette Marosvásárhelyt! Lehet, az volt az oka, hogy 1917-ben a Közművelődési Házban olyan sikert aratott, úgy ünnepelték, hogy azt nem is álmodhatta író eladdig vidéken. A zsúfolt teremben előtte Babits Mihály szavalta el franciás, megrázó kántálással híres Húsvét előttjét. A közönség kitódult a pódium elé, úgy tapsoltak. Babits után következett Móricz, a Pillangóból olvasott föl egy részletet. Ilyen előzmény után idillt olvasni föl? – lehetetlen volt, vagy talán leghatásosabb ellentét. Móricz az asztal végén, lefelé tartva kéziratát, olvasott, bozontos feje olyan természetes-követelően csalta elé a figyelmet erre az érzelmes kisemberi bagatellre, a történet olyan naivul folyt – tomboló ünneplés köszöntötte. Dörgő tapssal kért a közönség ráadást! Mindez délelőtt történt, az első világháború harmadik esztendejében. A Nyugat írói megrendülve pillantottak egymásra: fegyverzajban lehetséges ilyen mozgató ereje a költőszónak?
Talán csak egykor Issy les Molineaux-ban, a csatornát átrepülő Bleriot láttára éreztem ehhez hasonló izgalmat életemben! Boldogan és tisztelettel álltam Móricz elé, aki már ismert, és azonnal a régi hibásan ejtette nevemet:
– Te vagy, Motler? Dehogy javítottam ki, egy rosszul mondott nevet sosem szabad korrigálni, majd helyreáll az magától. Ámbár nem mindig. Vagy tizenöt évvel később nálunk járt Móricz lánya, dr. Móricz Virág, aki a környékbeli kastélyok stílusát tanulmányozta. Két hétre rá megjelent a lakásomon egy detektív, és szigorúan kérdezett:
– Mit keresett a tanár úrnál egy dr. Virág Móricz nevű ügynök, aki a mágnásoknak vitte a hírt?
Ez a néhai detektív tán sose hitte el, hogy egy ifjú hölgy, a Móricz lánya volt a vendégünk, akinek bizonyára mindig is hibásan írta nevét ostoba jelentéseibe!
*
1941 júniusában a vásárhelyi főtér kánikulától olvadó aszfaltján ballagott Móricz óriási karimájú, falusi szalmakalapban. Tegnap Bözödön járt, s Bözödújfaluban szerezte ezt a kedves portékát. Csodálkoztam rajta:
– Pesten odalesznek ettől a kalaptól!
– De én neked hoztam, itt hagyom neked, rád fér! Elvégre te is falun születtél. Hogy ne felejtsd el végképpen a falut.
– Itt, Vásárhelyen felejtsem el? Hisz itt csak úgy hemzsegnek a falusiak!
– De ti nem hemzsegtek a falusiak közt, csak efféle különlegesség nektek a falu, tréfataláló hely, mi?
...Sétáltunk tovább, majd a délutáni írótalálkozóra terelődött a beszéd, ahol majd száz fiatal és könyvbarát előtt kellett beszélnie Móricznak.
– De nem írtam semmi olyan újat, amit fölolvashatnék! Hacsak könyvből nem olvasok föl régi szöveget – Megállt, megfogta a karomat, fölragyogott a szeme: – Kitűnő, te segíthetsz rajtam: valóban tudsz-é gyorsírást, vagy csak tanítod?
– A te beszédedet az utolsó írásjelig leírom.
– Hát akkor hallgass ide! Elmondom délután a bözödújfalusi székelyek sorsát... ez egy készülő regény, nincs még megírva, de kiállok a közönség elé, és ott majd megfogalmazom... Kitűnő! Téged arra kérlek, ülj a közelembe és gyorsan írjad, amit mondok.
– Valami jegyzeted csak lesz?
– Lesz, lesz, azonban a szöveg mégiscsak ott születik meg a pódiumon... Te írod meg, jó?
És így is történt: Móricz egyik vakmerő művészbravúrjának lehetett tanúja a marosvásárhelyi közönség. Nem eposzi rutin vagy modor, hanem a természet dolgozott előttünk. A bözödújfalusi szombatos székelyekről beszélt a zsúfolt ház előtt, még a folyosón és a lépcsőházban is hallgatták. Régebben ugyanitt olvasta föl novelláját, egy tízfogásos úri ebédről, de nem hatott semmi így, mint ez a rögtönzés, ez a zseniális regényrészlet.
Lelkiismeretesen, pontosan jegyeztem ezt az elragadó prózát, regényvázlatot, az elhagyatott bözödiek himnuszát, a küszködő, vergődő parasztokról szóló riportot, ezt az úri rendet fenyegető vádiratot.
Másnap legépelve adtam át Móricznak a szöveget, elolvasta és a fejét csóválta:
– Most már igazán nem vagyok biztos abban, hogy tudsz-é gyorsírást! Ezeket a gorombaságokat én mondtam volna az igen tisztelt közönség előtt? Nem gyorsírtál semmit hozzá ehhez a gépíráshoz?
– Nem ám!
(És magamban úgy véltem, hogy azért az egyetlen előadásért érdemes volt gyermekkoromban megtanulni a gyorsírást.)
