A Nyikó mentétől Kálnokig
Nemes Dénes 1913. december 24-én született a Székelykeresztúr melletti Nagykadácson. „Egyszerű falusi családból származom – meséli –, szüleim kisbirtokos gazdálkodók voltak, udvarhelyszéki vagyok – azt hiszem, ez érződik is, mert nem beszélek háromszékiesen –, négyen születtünk, hárman felnőttünk. Nagykadács Nyikó menti falu, ott unitáriusok a községek. A szüleim úgy döntöttek, engem taníttatnak és négy elemi után, tizenegy éves koromban 1924-ben édesapám bevitt a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Nehéz időket éltem át, nem volt könnyű falusi gyermekként a középiskolai követelményeknek eleget tenni.”
1931-ben érettségizett, 1932-ben kezdte el teológiai tanulmányait Kolozsváron, 1936-ban az ötödik, gyakorlati évet Dicsőszentmárton egyházközségében töltötte, ott ismerte meg leendő feleségét, Simon Anna bodoki származású tanítónőt, akivel 1941-ben kötött házasságot. Természetrajz tanár szeretett volna lenni, végül az unitárius lelkészi hivatást  választotta, és nem bánta meg. „Unitáriusnak születtem, érettségi után lehet, hogy az anyagi vonzat is beleszólt a családi döntésbe, mert abban az időben borzasztó nagy gazdasági krízis volt, nem kellett sem az állat, sem a termény, azokat a falusi ember nem tudta eladni. Hogy akkor mennyire tudták volna a szüleim az egyetemet fizetni, nem tudom, de a teológián továbbtanulni könnyebb volt abból a szempontból, hogy a lakásért nem kellett fizetni”. Lelkészi oklevelet 1937-ben szerzett, 1938-ban szentelték fel, de öt évig nem kapott állást, csak a második bécsi döntés után sikerült elhelyezkednie a Székelykeresztúrtól hét kilométerre lévő Kis- és Nagykedén, ott hat évig élt, s noha lelkészként szolgált, egy hónapig behívták magyar katonának – ezt sérelmezi –, csak rokoni közbenjárására engedték haza. 1946-ban „üresedett meg” Kálnok, családjával odaköltözött. Harminchét évig szolgálta a kálnoki és a bodoki unitáriusokat, ez „nem kis idő”, majd negyvenhét év lelkészi munka után 1983. december 31-étől kérte felmentését, nyugdíjba ment. Ma ő az unitárius egyház legöregebb lelkésze, „élvezem a nyugdíjamat, az egyház visszafizette azt, amit én nyugdíjjárulékként befizettem”. „Már a hallásom és a látásom nagyon gyenge, nem ismerem meg az embereket, aki megéri ezt a kort, erre biztosan számíthat.”

Egy évszázad koronatanúja
Nem tudná megmondani, mi a hosszú élet titka, csak azt, hogy ő maga milyen életet élt. Édesanyja is 97 évesen távozott, „lehet, örököltem azokat a géneket, amelyek az élet hosszasságát biztosítják”. Egyet tud: soha nem volt részeg, egy hétig cigarettázott, aztán örökre elhagyta, „élvezeti cikkeknek” nem hódolt, s bár hívei hívták ünnepi ebédekre, vacsorára, ilyenkor akár három pohár bort is megivott, de ez nem látszott rajta, úgy állt fel az asztaltól, ahogy leült. Mértéktartóan élt, egyszerű, zsírmentes ételeket szeretett, így szívét, gyomrát, idegrendszerét nem tette próbára. Örül, ha látogatják, mert sokat ül csendben, egyedül. Szívesen mesél életéről, megpróbáltatásairól. „A magyar katonák bevonulásakor 1940-ben Tordán voltam segédlelkész, a második bécsi döntéssel  Romániához kerültem. A lelkész nem törődött helyzetemmel, 500 lej lakásdíjat adott, de a megváltozott politikai helyzetben 2500 lejért lehetett egy lelkészi szobát bérelni. A lelkész azt mondta, továbbra is 500 lejt ad, s a 2000 lejt fizessem ki én. Az lehetetlen, mondtam, és akkor kezdeményeztem, hogy lemondok a román állampolgárságomról. Feleken átléptem a határt, és átjöttem Magyarországra.” Akkoriban Tordán még meg is szólították az utcán, hogy ne beszéljen magyarul. Azt válaszolta, éppen azt tervezi, miként juthatna Kolozsvárra, vagyis Magyarországra. „Sok mindent megértem, de a lenézést, a megalázást nem tudtam elfogadni, arra nagyon érzékeny voltam mindig.”
Úgy véli, az itt élő magyarság megpróbáltatásokkal teli, nehéz évszázadot élt át, rengeteg szenvedésben, megkülönböztetésben részesült, de megmaradt. Felekezettől függetlenül nagy szerepük van a papoknak, hogy magyarul hirdetik az igét, anyanyelvükön beszélnek a hívekkel templomban, otthonukban egyaránt. Hogy csak ennyien maradtunk, annak az az oka, hogy kevés a gyermek, nehéz az elhelyezkedés, szűkös a munkalehetőség. Meséli, tíznél is több bodoki dolgozik idegen földön, ám nem tartja elfogadhatónak a külföldi munkát, mert „a család akkor kötött, ha egymás mellett élünk”.

Százkét karácsony
Két gyermekük született, mindketten nyugdíjasok. Márta 73 esztendős, Marosvásárhelyen telepedett le, Csaba pedig 71 éves, Székelyudvarhely szomszédságában, Székelyszentléleken él. Mindketten Petrozsényben végezték a bányamérnöki szakot, mert „egyebüvé mint papi gyermekeket nem vették fel az egyetemre őket abban az időben”. Egész életükben bányamérnökként dolgoztak, nem ezt a pályát szerették volna, de apjuknak soha nem panaszkodtak, nem rótták fel, hogy nekik csak ez jutott. „Érzékenyek, kifinomult lelkületűek a gyermekeik,  mi neveltük őket.”
Feleségét már eljegyzésüket követően eltiltotta a kommunista rendszer a katedrától, soha többé nem taníthatott. „Állás nélkül maradt, ahogy hozzám jött élettársnak, de sosem panaszkodott, belenyugodott abba, hogy nekem lett a feleségem.” Huszonnyolc éve, 1987. január 22-én hunyt el. „Én itt élek egyedül, azóta özvegyen. Magam sem tudom, hogy bírom, meddig bírom, azt tudom, hogy december 24-én betöltöttem a százkettedik évemet.” Gyermekei gondoskodnak róla, „érdeklődnek helyzetemről, hogyan érzem magam, de hát ez a százkét esztendő, ami a birtokomban van, nagyon érződik, kihagy az agyam, nem jutnak eszembe bizonyos dolgok, nevek, fogalmak. Gondolkodom történelmi vagy irodalmi személyiségekről, ha nem jutnak eszembe a nevek, ez már az öregkorral jár.”
Bár egyedül, miként a hétköznapok, az advent is nehéz, „nem könnyű az életem, nem könnyű az ünnepre való készülődésem. Ami a legfontosabb, igényem nincsen, ami van, az van, ahogy van, úgy van jól”. Szenteste azért nem maradt magára: gyermekei családtagjaikkal  meglátogatták, ajándékot hoztak, köszöntötték születésnapján. Lánya ilyenkor hét-tíz napig vele marad. A „múltnak karácsonyaira” gondol ilyenkor, Kálnokon mindig arra törekedett, hogy a gyermekek és a hívek „vallásos érzéssel” éljék meg a karácsonyt, annak hangulatát. Évente ünnepélyt rendeztek a gyermekeknek, felekezettől függetlenül minden résztvevő apróság kis csomagot kapott, aztán 25-én Kálnokon, 26-án pedig Bodokon osztott úrvacsorát. Olyan igazgató-tanítóra is emlékezik, aki Kálnokon karácsonyi ünnepséget szervezett, és figyelt arra, hogy az iskolai és a templomi rendezvény ne essék egybe.
Templomba már nem jár, nincs ereje elmenni odáig, és különben sem hallja, mit mondanak a szószékről. Karácsonykor kálnoki utódja, a lelkésznő is feljött hozzá és úrvacsorát hozott neki.

Harmadszor magyar állampolgár
Nemes Dénes még most is egy nyári, számára igen jelentős „nagyobb ünnepség” hatása alatt áll: 2015. július 25-én harmadszor kapta meg a magyar állampolgárságot, rengetegen köszöntötték, még Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes is személyesen üdvözölte kis bodoki otthonában. Büszkén mutatja a fotót, s ragaszkodik ahhoz, hogy csak nyakkendővel, kabáttal készüljön róla fénykép.
Életében tevékeny, gazdálkodó ember volt, Kálnokon szántott, vetett, aratott, nagyon jól tudott kaszálni. Aztán ellopták a kaszáját. Nyugdíjazása után nekifogott faragni, bútordarabokat, csillárt, „székely könyvszekrényt” készített magának, mert polcra nem volt pénze. Huszonkét kopjafa dicséri keze munkáját, eljövendő sírjára is azt faragott. Tudomásul veszi kiszolgáltatottságát, hogy ezen változtatni már nem lehet. „Sok mindent el kell fogadni”, például, hogy nem szabad kötekednie azokkal, akik mellette vannak. Nem jár sehova, csak a szomszédba tud elmenni, tejért. Egy asszony főz neki ebédet, mos, takarít, fát hord, elvégzi a házimunkát, ellátja. Elfogadta ezt a segítséget, illetve azt a tényt, hogy mindenért fizetnie kell, hogy egymásra vannak utalva. Nagyon fáj a dereka, de a bodoki családorvos (Incze Réka – szerk. megj.) nagy gonddal foglalkozik vele, „életem megtartásával az orvosnő törődik”, nemrégiben egy orrvérzés gyengítette le.
Hallotta, hogy szülőföldjén, Kis- és Nagykedében az unitárius egyházköz­ség a megsemmisüléssel néz szembe, Alsóboldogfalván szintén nagyon szomorú a helyzet. „Ez bizony fáj, mert én lelkész voltam, s hogy mi történik a hívekkel, nekem fájt és fáj.” „Nehéz időket éltem át, és hogy még vagyok, csodálkozom. Hogy meddig bírom, hogy meddig tart, nem tudom.”
De nem fél a haláltól. „Én el vagyok készülve arra, hogy egy szép napon a szemem lehunyom. Az Istenemet arra kérem, hogy ne szenvedjek soká, megbízólevelét gyorsan vegye vissza. Ha születtünk, meg is kell halni, nincs miért félni. Arra kell ügyelni, hogy míg a föld hátán vagyunk, becsüljük meg az életet.”