T. Bucsi Zsolt: Tövisháton, egy gyönyörű falucskában, Kusalyban születtem. Vegyes lakosságú kis község, ahol egymás ünnepeit tiszteletben tartják a szilágysági emberek. Későre, harmadik gyerekként láttam meg a napvilágot 1983-ban, szüleim idősek, egyszerű munkásemberek, akiknek nehézséget jelentett az iskoláztatásom. Édesapám kőműves, 1987–88-ban Cernavodán, az atomerőmű építésénél kényszerkatonaságot töltött. Többen voltak ott a faluból, mind megbetegedtek, a többiek elhunytak. Édesapámnak erős volt a szervezete, ezért ő megúszta egy asztmával, amivel fiatalon betegnyugdíjazták is.
A faluban csak elemi iskola volt magyarul, az 5–8. osztályt a szomszédos Szilágyerkeden jártam olyan osztályban, ahol a végzőst várta a kész szerszám és a munka. Sokszor felértékelődik a magyar nemzet iránti szeretetem, amikor arra gondolok: a Szilágyságban szüleim vállalták, hogy az ötödikes gyereket gyalog, biciklivel, autóbusszal küldjék a szomszéd faluba, mert ott van magyar iskola.
Utána Zilahon a Wesselényi Református Kollégiumba jártam középiskolába. Amikor felvételizni indultam, szüleim nem tudtak elkísérni. Az ingázó busszal mentem hajnali ötkor. Hatalmas nagy sár volt, az aszfalton levettem a csizmám, felhúztam a lakkcipőmet. Öltönyben, kezemben a zsoltárral megérkeztem Zilahra. Korán volt, álltam a folyosón, egyszer csak kijött a tanári szobából az iskola egyik lelkésze. Odajött hozzám: nem te vagy a kusalyi gondnok fia? De. Milyen finom szalonnatöpörtyűs túros puliszkát készített édesanyád! – mondta, majd útba igazított, hova menjek, hogyan felvételizzek.
Édesapám egyházi gondnok volt Kusalyban, ahol sokáig nem volt állandó lelkipásztor, hanem harmad- és negyedéves teológusok szolgáltak. Ők általában nálunk szálltak meg. Mindig csodáltam, mennyire tisztelték a szüleim a teológusokat, lelkészeket. Édesanyám a legfinomabb ételeket tálalta, a lelkésznek a nagyszobában ágyaztak, ahol mi sohasem aludtunk. Tűnődhettem: mit tudhat az ilyen ember, aki ekkora tiszteletnek örvend?! Most már tudom: Isten iránti hála kifejezése volt a tisztelet. Az említett zilahi példához hasonló támogatások kövezték ki eddigi utam. Isten által küldött emberek segítettek, akiket én Isten angyalainak nevezek.
Informatika szakot végeztem Zilahon, de nem bűvölt el. Addigi életemben megtapasztaltam Isten jóságát, és amikor 2002-ben érettségiztem, teológiára szerettem volna menni. Az első felvételim nem sikerült, mert az informatikától elég nagy távolság tátongott a humán tantárgyakig. Akkor indult Nagyváradon a Partiumi Keresztyén Egyetemen szociális munkás–vallástanári szak. Egy évet oda jártam, majd a kolozsvári teológiára mentem, s 2008-ban végeztem. Közben megismertem a leendő feleségemet, aki torjai születésű. Visszakerültem Zilahra, az impozáns belvárosi templomba segédlelkésznek. Ott kezdtük közös életünket, gyönyörű három évet töltöttünk el. A segédlelkészség kétéves volt, de akkor emelték hatévesre a teológiát, és a presbitérium jóváhagyásával maradhattam még egy évet. Ez így jól is fogott, nem kellett költöznünk. Akkor született első gyermekünk, Bíborka.
A harmadik év végére úgy döntöttünk, átjövünk az erdélyi egyházkerületbe, minél közelebb felségem munkahelyéhez. Így helyeztek végül a Vártemplomba beosztott lelkésznek. Bevallom, akkor még nem tudtam, hol a Vártemplom. Nem ez volt a célom, de a Fennvaló így intézte.
Így kezdhettem el a szolgálatokat a több mint 4000 lelket számláló gyülekezetben. A sok lelkészi munka mellett igyekeztem minél több családot meglátogatni. Mindig többet szerettem volna nyújtani, mint amennyit elvártak – valószínűleg azért, mert elvárások közepette nőttem fel magam is. Különböző ötleteim támadtak, és ebben támogatást is kaptam. Például meglátogattam a konfirmandusok családját. Néhai Imreh Dezső lelkipásztor (1919–1944) idejében volt egy egyházi lap, az Üzenet (ami nem azonos az egyházkerület mai, Üzenet című lapjával). Újraindítottam, hisz az írás megmarad, és későbbi korokban is olvasható, milyen események történtek. A mai világban honlapot is ajánlatos működtetni. Az még nem tökéletes, de elindult. A liturgiában bevezettük, hogy a hívek padsoronként vegyenek úrvacsorát, és várják meg az áldást.
Letelt a kétéves időszak, a presbitérium engedélyével újabb két évre meg lehetett hosszabbítani a beszolgáló lelkészi szolgálatot. Eltelt az újabb két év, és a presbitérium megkérdezte, vállalnám-e, hogy maradok. Egy kitételem volt: hogy törvényes legyen. Dezső András tiszteletes úr nyugdíjazásáig még van idő, viszont az én szolgálati időm augusztusban lejárt, így az a törvényes megoldás született, hogy létrehoztak egy második lelkészi állást, mivel ilyen nagy gyülekezetben két állandó lelkészre is szükség van. Szerintem négy-öt számára is lenne munka... Önálló lelkészi állást hirdettek meg. Ez hosszú folyamat volt, tavasszal kezdődött. Jóvá kellett hagynia az egyházmegyei, majd az egyházkerületi tanácsnak. A presbitériumnak kellett döntenie, miként tölti be a létrehozott állást. A meghívás mellett döntöttek, és a közgyűlés megválasztott, azaz igent mondott a presbitérium javaslatára, és szeptember 1-jétől társlelkészként dolgozom, nemrég került sor a beiktatásomra.
Itt született meg a második gyermekünk, Balázs, márciusra várjuk a harmadikat. Feleségem a helybeli speciális iskolában dolgozik. Nem tudom szebben elképzelni a kialakult helyzetet.
Lelkipásztorként nagyon sok munka vár ránk, mivel be kell bizonyítanunk, hogy kettesével eredményesebb munkát tudunk békességben elvégezni, hisz Krisztus urunk is kettesével küldte ki a tanítványokat igét hirdetni.
Céljaim közül első, hogy maradjak meg lelkipásztornak. Ez sokszor nehéz, mert annyiféle a teendő. A lelkipásztor elkezdi a munkát, akkor közbejön, hogy el kell mennie a műemlékvédőkhöz, a telekkönyvi hivatalba, az erdészetre, pályázatot kell írnia, egyszerre csak ügyintéző lesz belőle. Ám vannak helyzetek, melyek feltöltenek, például, ha kint vagyok a családoknál. Még akkor is, ha néhol elutasítanak.
Mint soroltam, a lelkipásztor olyan dolgokat is végez, amire lennének szakemberek a gyülekezetben, akik felajánlják, hogy ha valamihez értenek – pénzügyekhez, menedzseléshez, pályázatíráshoz, honlapszerkesztéshez stb. –, segítenek. Várják, hogy megtapasztalják azt az alázatot, hogy lelkipásztoruk akarok maradni. Szeretném megéreztetni velük, hogy Isten rájuk is bízta az egyházközség sorsát.
Fontosnak tartom a családlátogatást, ezáltal éreztetni a gyülekezet tagjaival, hogy fontosak számunkra. Figyelni kell az ifjúsági programokra. IKE-közösségünk van, együtt imádkozunk, énekelünk, szórakozunk, felszabadulunk. A gyermekevangelizáció elég jól működik, hisz nagyon jó csapatmunka folyik a háttérben, például a múlt nyáron 300 gyermekkel, a szombatonkénti vallásórára 30–40 gyerek jár, de sosem lehetünk megelégedve, mindig a jobb eredményre kell törekednünk. Fiatalokkal jövőre már ötödszörre fogunk ellátogatni Balatonfenyvesre a Kárpát-medencei Református Ifjúsági Találkozóra. Be kell fektetnünk a lelkekbe.
Hatalmas munka, de nem lehetetlen: gyülekezeti felmérést szeretnénk végezni, ami egy kisebb csapat, munkaközösség segítségét is igénybe veszi. Papíron több mint 4000-es a létszámunk, de lássuk, mennyi valójában!? Városon belül is költöznek egyik részről a másikra. Végigjárjuk a körzetben a lakásokat ajtóról ajtóra, és felmérjük a református családokat, valamint a vegyes családokon belüli reformátusokat. És ezután tudunk csak viszonylag valós számot arról, hány református egyháztag él a vártemplomi egyházközséghez tartozó területen.
Szeretnénk pályázatokat írni a Vártemplom és környékének teljes felújítására is.
Az ige hirdetése mellett tudom, hogy fel kell vállalnunk magyarságunk sorsát. Bármilyen, a magyar nemzetet érintő kérdésben ki fogok állni, de ezt nem valamely párt zászlaja alatt teszem. Én sokkal magasabb intézményt képviselek: Jézus Krisztus evangéliumát. Isten igéjét tartom a legfontosabbnak.