Gabriella felmenői az orbaiszéki Papolcról származtak el Aradra. Ott született, és az orvosi egyetemet is ott végezte, utána Magyarországra került, Gyulára, gyergyószentmiklósi születésű első férje oldalán, aki Romániában nem tudott elhelyezkedni mentőszakápolóként. Gyulán a megyei kórház onkológiai osztályán kezdett dolgozni Gabi, majd 2002-ben megszületett Ádám fiuk. Időközben Magyarországon honosította a diplomáját, majd 2003 októberében újból munkába állt, akkor már a Békés Megyei Tüdőkórházban. Rövidesen szakképzésre jelentkezett, 2009-ben tette le a tüdőgyógyász szakvizsgát. Tüdőgyógyász szakorvosként, osztályvezető helyettesként dolgozott tovább a Békés Megyei Tüdőkórházban. Nem volt minden felhőtlen Gabriella életében, elvált, majd újból férjhez ment egy dési, szintén tüdőgyógyász szakorvoshoz. 2011-ben született Izabella Emese nevű lányuk, akivel gyermekgondozási szabadságra ment. Ezzel megszakadt gyulai pályafutása, a megkezdett második, onkológiai szakvizsga, mivel férje a magyarországi munkakörülmények romlása miatt  Franciaországban próbál  szerencsét. Gabriella három évet otthon maradt gyermekgondozási szabadságon kislányukkal. Jelenleg tüdőgyógyász szakorvosként dolgozik. Így vall munkájáról:
– A beilleszkedés nem könnyű, akkor sem, ha kedvesek és megértőek az új munkatársak. Az ember keresi a hasonlóságokat az otthon hagyott dolgokkal, örül, ha valami aprót bár talál, de legtöbb esetben új dolgokkal találkozik. Meg kell szokni az idegen nyelvű kommunikációt, a más munkastílust, időbeosztást. Az orvoslásban Franciaországban több lehetőség van, a vizsgálatok, gyógyszerek köre, a szociális segítség itt bővebb.
– Milyen a mindennapi életetek?
– Az élet más itt, mint Magyarországon vagy Erdélyben. Az emberek nyugodtabbak, lazábbak, jobbak a megélhetési lehetőségek. Egy család akár egy fizetésből is létezhet úgy, hogy megvan mindene, kirándulásokra, nyaralásra is telik, s még valamennyit félre is tud tenni. Hogy otthon miért lenne jobb? Az ember nem idegenben, hanem ott él, ahol az anyanyelvét beszélik, hasonló gondolkodású, életstílusú emberek között, saját kulturális környezetében.

Gyökerei Papolchoz kötik
Gabriella édesapja, Árva András és édesanyja, Kelemen-Pál Zelma is papolci. A nagyszülők is mindkét részről – apai ágon Árva András és Nagy Mária, anyai ágon Kelemen-Pál György és Kiss Rózália – Papolc szülöttei. A korábbi felmenőkről nem sokat tud, csupán egy-egy apró töredéket, amit a szülei meséltek, de az biztos, hogy dédszülei is Papolcról vagy a környékről származnak. Többségük már csak az örökkévalóságban és a szép gyermekkori emlékekben él. Édesanyja, Árva Zelma, valamint apai ágról a nagybácsiék, Árva Vilmosék vannak életben, akik Magyarországra kerültek. A többi, Papolcon vagy környékén élő rokonról nagyon kevés az információja. Szüleit a sors Aradra vetette a nagy szárazság idején, még külön-külön, útjuk ott találkozott. Árva Gabriella és bátyja, Elemér ott született aradi magyarként, székely vérrel ereiben.
– Gyermekkorunkban szinte minden évben Papolcon nyaraltunk – emlékszik Gabi. Sajnos, a nagyszülők nagy része akkor már nem élt, nem ismerhettem őket, csak a szülők elmondásából. Egyetlen, akkor még élő nagyapám, Kelemen-Pál György is Aradra került. Azóta már ő is a többiek után ment. Ha hazatértünk Papolcra, rokonoknál szálltunk meg: édesanyám nagybátyjánál, Jenő bácsinál vagy unokatestvérüknél, Sárika néninél. Jenő bácsinál egyszer az unokatestvérekkel bújócskát játszottunk. Egyiküknek eszébe jutott, hogy a kinti vécébe zárjon be engem, mert ott nem talál rám a hunyó. Jól sikerült, megfeledkeztek rólam, s mivel kívülről volt bezárva, nem tudtam kijutni, csak nagy sokára, miután egy csomót sírtam és kiabáltam. Hogy mire emlékszem még Papolcról? Sárika néni mosolygó arcára, kontyba fogott ősz hajára, a tömör, mégis nagyon finom, óriási házikenyérre, amelyet ő dagasztott és sütött a kemencében. A kis tornácos székely házra a gerendás famennyezettel, az udvaron a kerekes kútra, a hátsó udvaron a baromfira. Emlékszem a ház előtt a patakra, amiben sokszor pancsoltunk az unokatestvérekkel, papolci gyermekekkel, apró halakat fogtunk, befőttesüvegbe, vízbe tettük, s el akartam vinni őket Aradra. Felvillannak  jellegzetes székely emberek, házak, székely kapuk, az akkor még poros főút, a Darék, a szép, ízes székely beszéd... Utoljára 2008-ban voltam Papolcon.

Anyanyelved, ha felejted...
– Elsőként székely származású tanító bácsimat, Khell Leventét említeném. Talán ő formált leginkább, ő nevelte belém a magyarság szeretetét, az anyanyelv iránti tiszteletet. Első magyarfüzetünkbe ezt az idézetet írta: „Anyanyelved, ha felejted, összezsugorodik lelked”. Ezt az üzenetet azóta sem felejtettem el, és nem is fogom itt a messzi idegenben sem, és teszek róla, hogy gyermekeim is eszükbe véssék. A tanító bácsi tanította nekünk az első székely táncot, mellyel sokszor felléptünk iskolai ünnepségeken, táncversenyeken. Ő nevelte belénk az őseink iránti tiszteletet, az aradi 13-ét, Petőfiét, Kossuthét.... Ezt az építőmunkát folytatta a középiskolában Matekovics Mária biológia-tanárnő, élethumort, természetszeretetet kaptunk Péterfy Árpád történelemtanárunktól. A líceumi tanároktól is sokat kaptam, kaptunk. A teljesség igénye nélkül: Új János történelemtanár, aki a tananyagba lopott egy kis magyar történelmet; Chila Olga biológia-tanárnő és osztályfőnök, aki életbölcsességekre tanított; a franciatanárnő, Filip Magdalena, aki megmutatta nekem emberségét, önzetlen segítőkészségét, felkészítvén a francia érettségire; a magyartanárnő, Jámbor Mária, akitől az irodalom, az olvasás iránti szeretetet kaptam. A sor nem teljes, elnézést azoktól, akiket név szerint nem említettem meg.

Az orvosi pályán
Romániában orvosként nem dolgozott Gabriella, az egyetem elvégzése után Magyarországra költözött. Az egyetemi gyakorlat során került kapcsolatba a román egészségüggyel: a jól képzett, elméletben a csúcson lévő orvosokkal, de a műszerekkel gyengén ellátott, sok helyen lepukkant kórházakkal. Magyarországon ehhez képest kulturáltabb környezet, jobb ellátás, felszereltség várta, azonban egy idő után át kellett élnie az egészségügy folyamatos leépülését. Avuló, nem pótolt műszerek, gyógyszerhiány, rengeteg rossz állapotú beteg, és egyre kiégettebb egészségügyi személyzettel szembesült.
– A franciaországi egészségügyről egyelőre csak közvetetten tudok nyilatkozni – fogalmaz. Itt kulturáltság, jó felszereltség, vizsgálatokhoz való hozzáférés, nyugodtabb munkatempó jellemző. Itt is vannak hiányosságok, itt sem tökéletes minden, de nem az dominál.
Hogy Árva Gabriella életútja az orvosi pálya lesz, diákkorában dőlt el. Az aradi Csiky Gergely Líceum biológia–kémia szakára járt. Mindig is érdekelték a természethez, az élethez kapcsolódó dolgok. Végül édesapja halála erősítette meg elhatározásában. Másodéves egyetemista volt, amikor tüdőrákban elhunyt édesapja. Ezért választotta a tüdőgyógyász szakágat, ezért kezdte el második szakként az onkológiát. Egyetemi szakdolgozatát is a tüdőrákról írta. Mint mondja, Magyarországon a tüdőgyógyász diagnosztizálja és kezeli a tüdőtumoros betegeket, ő pedig főképp ezeket az embereket akarta meggyógyítani, vagy legalább enyhíteni a szenvedéseiken.

Franciaország más
– Amikor Magyarországra kerültem, egy évig volt honvágyam, azután beilleszkedtem, új hazára találtam. Talán azért is ment könnyebben, mert fiatalabb voltam, elfoglalt a kicsi gyermekem, a munkám, a karrierépítés és a magánéleti viharok. Ugyanakkor a munkám kapcsán annyira megszerettek, megbecsültek és befogadtak az emberek, hogy soha nem éreztem magam idegennek. Franciaország kicsit más. Idegen nyelvi környezet, teljesen más életstílus, más szokások, más kultúra vesz körül bennünket. Biztosan az is sokat számít, hogy nem járok még közösségbe, nem dolgozom, de itt sokkal gyakrabban van honvágyam, vágyom a magyar hazába vagy Erdélybe. Ha a férjem azt mondaná, hogy holnap hazamegyünk, szó nélkül csomagolni kezdenék. A haza iránti szeretetnél, kötődésnél él egy még erősebb is bennem: a család iránti kötelék. A barátok, családtagok hiányoznak, de a mai modern technika sokat segít ennek bizonyos szintű pótlásában. Jó, hogy itt, a közelben is élnek magyarok, székelyek, akiket megismertünk, barátságot kötöttünk, akik egy kicsit könnyebbé teszik az idegenben való létet.
– Miként élitek meg a Franciaországban történt terrortámadásokat? Mi a véleményed a szélsőjobb előretöréséről?
– A Charlie Hebdo elleni támadás is megrendítő, de inkább egy idegen vallás megcsúfolása miatti leszámolásnak tűnik egy szűkebb csoport ellen. A nemrég történt párizsi merényletsorozat már más, az a franciák ellen, de akár mondhatjuk, Európa ellen irányult. Mi, szerencsére, távol voltunk az eseményektől, de ezek után az emberben van egy félsz, hogy akárhol megtörténhet, bárhol Franciaország területén, bárhol Európában, ahol keresztények élnek. A mészárlás után pár héttel kongresszusra mentünk Párizsba. Azt tapasztaltuk, hogy nagyobb a készültség, sok rendőr van szerte a városban, a szállodába nem lehet ki-be járkálni, biztonsági kapun kellett átmenni, mint a repülőtéren, belekukkantanak a kézitáskába, a zsebeket ki kell üríteni. Ez egyrészt biztonságot ad, másrészt megrémíti az embert, hogy hova süllyedt Európa. A szélsőjobb előretöréséről annyit tudok mondani, hogy talán a terroresemények is közrejátszottak a szélsőséges gondolkodással való szimpatizálás elterjedésében.

A legfontosabb az életben
A tanulás nagyon fontos, ahhoz, hogy felnőttként valaki legyél, megálld a helyed az életben, jól boldogulj és minőségi létet tudj biztosítani magadnak és a családodnak, tanulni kell – vallja Gabriella. Idegenbe telepedésre nem akar senkit sem buzdítani, sem lebeszélni, ezt mindenki maga dönti el, szíve, tehetsége és lehetősége szerint. Egy külföldet megjárt embernek szélesebb a látóköre, nyitottabb a világ dolgaira, több a tapasztalata. Kit ide, kit oda visz élete útja, a legfontosabb, hogy mindenhol tiszteletre méltó emberként élje mindennapjait. Végső soron nem a helyszín a leglényegesebb. Tamási Áron szavait idézi: az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született. Akárhonnan elindulhat az ember, és sokra viheti, de csak akkor, ha nagyon odateszi magát, sok energiát fektet bele, és mindig van ereje felállni és újrakezdeni.