Boldoggá tett az esztergomi „pulóveres honvédünk” levele s újévi jókívánsága, jóllehet a boldogságot akkor nekünk szinte kívánni sem kellett, hiszen az elmúlt esztendő s a beköszöntő új egyaránt a legnagyobb boldogságot sugarazta életünkbe.
Helyet kapott a szegen a „magyar világbeli” új naptárunk, a sirítő cérnás akasztóval, apám már a januári első oldal felső szélére – nem lévén egyebütt külön jegyzésekre való hely – odajegyezte valami okból, hogy „2 véka búza 5 véka kukorica”, mintha az is „jobb időknek” lett volna a jele, s ugyanakkor az elmúlt esztendő is úgy lett emlék, mint egy szép idő, ami még az augusztus 30-a előtti nagyobb felében, a „román világ” hónapjaiban is olyan örömteli alkalmakkal s nevezetes eseményekkel forgott tova az életünkben, hogy egyikről-másikról családilag különösen becses fényképek tárolódtak a kasztenfiók fényképtartó dobozába. A közeli rokonkör „dupla lakadalmának” emlékét fényképen nem őriztük, de az a „nagy lakadalmazás” még faluszinten is kivételes eseménynek számított a kettős vonulású násznéppel, amelyből a végén közös dáridó kerekedett a táncolóházban.
Nálunk már attól családi ügy volt a kettős esküvő, hogy édesanyánk testvérbátyja, Sándor András bácsink volt az örömapa, aki az örömanya Rebi nénénkkel egyszerre rendezte a két féltestvérnek, Antónya Péter bácsinknak és Sándor Eszter nénénknek a házasodását, illetve férjhez menését még az esztendő téli elején, ami egészen „lázas közelségűvé” akkor lett nálunk, amikor vendéghívónak a mi Sanyinkat szemelték ki. Jó fejű, jó versmondó, bátor fellépésű s jól serdült legényecske volt Sanyi közel a tizennegyedik évéhez, s a vendéghívói szerephez nemcsak rigmusos mondókára s névlistára volt szükség, hanem színes szalagokkal cifrán felcicomázott vendéghívó pálcára is, és mindezek felett főleg nagyos gúnyára, felnőttes csizmára, fehér harisnyára. A legbüszkébben, azt hiszem, én néztem fel ekkor a bátyámra, amikor „talpig székely legényesen” körözött egyet-egyet a szalagozott vendéghívó pálcájával a lakodalomba hívandók listája szerint. Én mellette még egészen gyermek voltam, de amikor eljött a kettős lakodalom falubolydító napja, mi, a rokon gyermekek csapata ugyancsak lakodalmasan vigadtunk, előbb a násznéppel vonulva jó fél falu hosszán durrogtattuk a „robbanó” náddugóinkat, kővel rá-rácsapva egy-egyre, András bácsiméknál külön nekünk terített asztalhoz ültünk, ahol még pálinkát is töltöttek a poharainkba, s aztán annyival mámorosabban ugrabugráltunk mi is a táncolóházban, amikor a pár lépéssel odábbi másik lagzis háztól – ahova Szabó Dénes („Muszka” Dénes) „sógorunk” vitte az anyánkhoz hasonlító szép, piros menyasszonyt, Sándor Esztert – felkelt a násznép s alámentében jól megbővült a „másik ágon” velünk a vidám zenebona le a falu közepéig.
Ilyen vígan-lagzisan – felejthetetlen szép emlékkel – kezdődött életünkben az 1940-es esztendő, mint valami jó előjellel, s tavasszal méltó folytatás volt a Sanyiék konfirmálásának eseménye. A felnőttes csizmás-harisnyás viselet Sanyinak voltaképpen a konfirmációs alkalomra „járt” más legénytársaival együtt – s ugyanúgy az almási székely viselet a leányoknak –, a vendéghívó szerep csak „beavatta” Sanyit pár hónappal hamarább a feszes öltözékbe, úgyhogy mire május 2-án, áldozócsütörtökön a templomban a „falu színe” elé kellett járulni, Sanyink már jól „egybenőtt” a fehér posztóharisnyával s fekete csizmával. A székely viselettel együtt még mintha a két „szerep” is egybe lett volna „szabva” a jó fejű bátyámon: a kátét tanulva fennhangon szinte úgy szólt a száján az apostolok „listája”, mint egy lakodalomba hívandó rokoni-baráti kör névsora, s a fellépési-szövegmondói rátermettségét az a konfirmációs szerep ugyancsak kiemelte, hogy a konfirmálók részéről mondandó két imát – az egyiket a szertartás elején, a másikat a végén – a fiúk rendjén Sanyi s a leányok rendjén Szabó Jula, a Szabók utcájabéli gyümölcsöskertünk tőszomszédjából való jó tanuló s jó szavaló lány mondta el példásan a templomi gyülekezet előtt, amikor nekem ismét dagadhatott a mellem az orgona közelében, az alszegi legények karzatának lépcsőzetes emelkedéssel csinált gerendasorainak egyikén.
Nekem még sok volt hátra a konfirmálásig, de a Sanyiék első úrvacsoravételével együtt már tudtam énekelni a Mint szép híves patakra dallama szerint az úrvacsoraosztásnak azt az énekét, hogy „Jer az Úrnak asztalához, Krisztus áldott serege”, amely „folyt” hosszú szakaszokon keresztül, amíg a „létszámhoz mérten” végigjárt a fiúk-leányok során a kenyérkockás tál és a boros kehely. (…)
Mindez később még többletértéket nyert azáltal, hogy alig négy hónap után fordult a világ arra, hogy „magyarok lettünk”, amikor Dénkóék sok muzsikaszava, „Zeng az induló”-ja mellett bolydult az örömben, bódult a mámorban a falu népe, legtöbbet épp a templom–községháza–táncolóház körüli térségben, s minthogy arról semmi fényképes „örökítésünk” nem maradt, a május eleji képeken legalább láthattuk, hogy abban a „fényes időben” kik s milyenek voltunk mi mint „almási nép” – az apámék, a Sanyiék nemzedéke meg az „üstkalapos” miénk –, milyen képe volt akkor a templom körüli faluközpontnak, ahol a sok boldog esemény zajlott, s ahol a változás után hamarosan szép kis székely kaput faragott Bencző Albert az iroda bejáratához, azzal szemben Bencze József kőfaragómester az országzászló talapzatát, oszlopait, lépcsőit faragta, s többek közt hamarosan „vitéz” lett a fehér bajuszú Szabó Áron, aki ha addig „Áron Áronként” viselte a közismert almási nevét, a vitézi rend jelvényének a kabátjára tűzése után (amit mindig ott hordott büszkén a maga templomi helyén is) mindjárt „Vitéz Áronra” változtatva hallhatta a nevet a falu nyelvén, s azután úgy „viselte” haláláig a „magyar világbeli” nevét, hogy gyermekei ugyancsak változtak „Áron Gáborról” és „Áron Juláról” „Vitéz Gáborra” és „Vitéz Julára”, jóllehet Jula – a Sanyi konfirmáló és imamondó társa – mint leánygyermek törvény szerint nem örökölhetett vitéz címet, mint ahogy fiúörökösök közül is csak az elsőszülött viselhette azt az apja után...
Így „temettük el” végül Almáson azt az 1940-es esztendőt, amelynek elején két nagy lakodalmat vigadtunk, s volt még egy május 10-i „zecsemájos” kényszerünneplés is, piros-sárga-kék színekben, ahol én románul szavaltam az Isztolyka Lajitól kölcsönvett román népviselet „maskarájában”, míg végre a bécsi döntés nagy híre úgy „döntötte sírba” a román uralmat, hogy azzal dőlt a Tódorán „erőszaktemploma” is, és a sok piros-fehér-zöld lobogó között még Isztojkáéknál is „kiment divatból” az a román „port popular”, amit ingyen és kérés nélkül adott általában a székely falvak sok gyermekére az ASTRA nevű román kulturális szervezet.
Az elmúlt rendkívüli esztendőnek az egész rendkívüli „halálesete” és „temetése” is éppen a templomdöntő bécsi döntés nyomán következett be, amelyről egy szabályos gyászjelentés is készült vastag fekete kerettel és ortodox kereszttel, ami tökéletesen kifejezte az akkori mámorhangulatunkat, s ami a betűk és szövegek legaprólékosabban kidolgozott nyomdai szakszerűsége folytán még „képileg” is olyan volt, mint egy valóságos-hiteles gyászjelentés: „Testvéri sorsközösségi fájdalommal, de Horthy, Hitler és Mussolini akaratán megnyugodva tudatjuk, hogy saját magát feláldozni nem akaró gyermek és rokon, a trianoni születésű NAGY-ROMÁNIA a hazugság és más hasonlók veretlen világbajnoka, stb. stb. 22 éves zsenge korban, hosszas betegség, mint nagyzási ro-mánia, klepto-mánia valamint Stalin dr. által végrehajtott amputálás, Hitler és Mussolini lelkiatyák által beadott utolsó kenet után, visszaadta lelkét nem a Teremtőjének, hanem az igazságtalanságot megbosszuló őrangyalának. Nagyszájú, mindent megígérő, de semmit be nem tartó halottunk földi maradványait, miután Turnu-Severin már nem akarta befogadni, az elorzott föld is kicsúszott alóla, így Bécsben helyeztük örök nyugalomra. Lelki üdvéért az engesztelő misét Budapesten az Országházban gróf Teleki és Csáky fogják celebrálni. Emléke nyugodjék békében a történelemben! Édes lesipuskás fiunk, immár nem hallják e hősi csatakiáltásod: »fură«! 1940, augusztus 30-ik napján. Ferdinánd és Mária szülei. II. Carol és Lopescuné el-nevelőapja és anyja. Wilson, Benes, Cseber Laji nagybátyjai. Csehszlovákia, Lengyelország testvérei, akik ugyanez betegségben haltak meg. Anglia, Franciaország, Törökország, Kisantant, Nagyantant és a Genfi Sóhivatal, mint gyászoló rokonok. Magyarország és Bulgária díszes temetkezési vállalata.” A kíméletlen gúny jól „beletalált” többek közt Chamberlainbe is mint „Cseber Lajiba”, aki maga is meghalt „Nagy-Romániával 1940-ben, vagy „Lopescunéba”, a nevébe „belelopott” nemzeti „tulajdonjoggal”, ugyanakkor azonban valóságosabb gyászárnyakat vetett az „örömteljes” Nagy-Románia-gyászjelentésre az az egymás után hamar bekövetkezett magyar nemzeti gyász, hogy 1941 elején, illetve tavaszán, alig fél esztendőnyi időn belül a bécsi döntés után, gróf Csáky István külügyminiszter és gróf Teleki Pál miniszterelnök is „visszaadta lelkét a Teremtőjének, mintha a trianoni igazságtalanságot jóvátevő országgyarapítás két kiemelkedő politikusának a halála valami baljós jel lett volna, amitől el is némult végképp a szájunkon az az őszi mámoros időben sokat hangoztatott „harci szó”, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, minden oláh menjen ki!”...
Messze az almási elemista koromtól, évtizedekkel később bizonyos történelmi „adalékokból” megtudhattam, hogy a Hitler–Mussolini-tengelyhez kötődő Csáky gróf már az országgyarapítás kezdetén abban a biztos tudatban volt, hogy a „tengely vezető szerepe 25 évre biztosítva van Európában” (ami „utókori számítás” szerint 1964-ig tartott volna), Teleki Pál viszont Kolozsváron, az észak-erdélyi bevonuláskor némileg „búslakodva” gondolt arra, hogy a „határokat nem háború előtt, hanem háború után szokták megvonni” (amivel aggályának adott hangot az örömmámor közepette az országgyarapító határok tekintetében).
(folytatjuk)
