Az élő irodalom azért is izgalmas, mert időnként rácáfol saját bejáratott mechanizmusaira. Például arra, hogy kora huszonévesen bekövetkezik a debütkötet.
Dimény H. Árpádnál más menetrend alakult ki: a kilencvenes évek közepén erős start, rendszeres folyóiratközlések, transzközép-közelben, majd hosszasabb elhallgatás, aztán bő két éve, mintha mi sem történt volna (bizonyos tekintetben nem is, azaz ami igen, az nem az elhallgatás, hanem a töltekező csend irányában), felpörgetett motorral tért vissza az irodalmi prérire, és tavaly kiadta első kötetét.
Legyen itt, kezdéstájt, az a mondat, amire elsőként az itt tárgyalt könyv szerzője vonná össze a szemöldökét, minden bizonnyal: ennek a debütkötetnek nem korábban, hanem éppen akkor kellett megjelennie, amikor elhagyta a nyomdagépet. Nem úgy olvasnánk, mint most, tudva, hogy Dimény H. Árpád a harmincas évei második felében jár, és meggyőződésem, hogy ez az aktuális olvasat adja a könyv valódi erejét. Néhány meglátást, széljegyzetet rendelek állításom mellé az alábbiakban.
Folyóirat-közlésekkel alaposan előkészített első könyvvel van dolgunk, megjelenését számottevő várakozás előzte meg. Apatológia: nyilván apa+patológia, vérségi kapcsolat és kórtan, ha egyszerűen „lefordítjuk” a címet. Tény azonban, hogy az utóbbi idők egyik legsajátosabb című erdélyi magyar verskötetének sem címe, sem tartalma nem idomul egy ilyen kézenfekvő kapcsolódáshoz, még ha az magyarázza is az egyedi szóösszevonást. A „lógia” a tudomány témakörét idézi fel, ily módon az Apatológia „tudománya”, lírai gondolatfekvésben, olyan kulcsfogalmakat emel középpontba, mint az idő és a tér, pontosabban esetében a személyes, vissza- és előrenézve is nagyjából egy nemzedéknyi idő, illetve a benső, alakuló, zajló, értelmezendő, ezáltal berendezendő tér. Nem meglepő tehát, hogy ez a cím olyan kötet borítóján szerepel, amely hangsúlyosan beszél az adottról és a bekövetkezőről, a sorsszerűségről és annak latolgatott kivédéséről.
Hármas tagolású kötetszerkezettel van dolgunk, a könyv ugyanennyi ciklusból áll. A középső ciklus utal vissza leginkább a kötetcímre (nem csak azonos címével), de a másik kettő sem elszigetelt pillér (Résztvevő megfigyelés – a néprajzi szakszó sok szempontból, a szerző írásmódjára vonatkoztathatóan is, a költő definíciójaként tételeződik –, Apám levelei), a sűrűn jelentkező egybe- vagy összeolvashatósági lehetőség egyféle verses (családi) krónika képzetét is kelti.
Többféle összefonódás észlelhető a ciklusok darabjai között, miközben két visszatérő motívum köré építkeznek, egyfajta természetes ambivalenciával, és ezek a szerelem és a halál. A kettő között a túlra távozott apa nevében megírt, képzelt, mégis valóságalapú, közelmúltat a visszaidéző jelennel összemérő verses levelek ciklusa teremt egyensúlyt, egyfajta, a költői szabadság által hozzáadott idő révén. Emellett és ezzel együtt körkörösség is alakítja a könyvet: a beteljesülésben gyakran ott érezhető az elmúlás árnya, amely mégsem zsákutca, lemondás, netán önfeladás, hanem az élet velejárója – úgy súlyos, hogy természetesen van megfogalmazva. A középső ciklus egyes verseivel, azok formája, beszédmódja révén, megelőlegezi a leveleket, a múlttörténetek felfejtését.
Halálversek életversekkel, a tovább élő, továbbléptető személyes történelem medrében, szerelem – mint próbák, küzdelmek, megnyugvások és elégtételek körhintája – és a Szerelem mint (vélt, remélt, elért) fogódzó meghatározó lélekkörnyezetében írja ezeket a szövegeket (a jelen idő nem véletlen, az olvasás mint értelmezés, bensőségessé tevés, tehát „újraírás” mentén), melyek nemegyszer töprengenek, közvetlenül és közvetve a vers, a költészet, az alkotás szerepének, lehetőségeinek mai mibenlétéről.
Ha több kínálkozó közül egyet kellene választanom, mint ennek a könyvnek a lényeges stílusjegyét, az a szelíd kíméletlenség lenne. Van dolga ezzel a versek írójának, mert a fájdalmat néha addig kell fokozni, amíg – ettől – enyhül, az olvasónak, mert éles helyzetképekkel, létleletekkel szembesül a lapokon, olyanokkal, amelyekbe természetszerű önmagát beleolvasnia, -élnie, és van dolga ezzel a maradandó versnek, mint a kimondás vérre menően őszinte, szükséges határsértésének. A kötet sorai mögött ott érezhetők mind a korábbi, talán többször átírt változatok, mind az idő rostáján átvitt vagy azon kihullott versmondatok, cserélt és törölt megfogalmazások, rímek és prozódiai megoldások, egytől egyig elkerülhetetlenül ahhoz, hogy mélyen tudatos utat tegyenek meg a szövegek (és szerzőjük) a kötet megfelelő kiérleltségének eléréséig.
Ezért érzem úgy olvasóként, hogy ebben a kötetben most kellett részem legyen, nem, mondjuk, tíz évvel ezelőtt. Most viszont kétségkívül nagyon. Minden, önmagával a szelíd kíméletlenség jegyében szembesülni, ettől is bensőleg gazdagodni akaró, tudó olvasónak érdemes, aki, mint e sorok írója, fokozott kíváncsisággal és figyelemmel várja Dimény H. Árpád következő kötetét.
SZONDA SZABOLCS
Dimény H. Árpád: Apatológia.
Sétatér Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.
