– Egyfajta szakmai csúcs vagy inkább presztízsnyereség részese lenni a világ egyik legnézettebb produkciójának?
– Elsősorban nagy presztízsű fellépés, miközben a nézők és tévénézők számára jóval nagyobb élmény, mint a táncosoknak. A tánchoz ugyanis nem túl jók a feltételek, mivel a felvételeket egy-egy múzeumban vagy kastélyban készítik – ezúttal Schön­brunnban –, amelyek talaja többnyire kő, nem balettelőadásra szánták. Ezért aztán az izmok, ízületek számára is megterhelő, s a művészi kivitelezés is jóval nehezebb. Legutóbb a schönbrunni palota kertjében lévő zúzott kövön is kellett táncolnunk, amin a járás sem könnyű.
– Hogyan került a kiválasztottak közé?
– A produkcióra felkért koreográfus, a cseh Jiri Bubenicek hívott. Jó volt vele dolgozni, ő ugyanis egyrészt a klasszikusok modernebb, lazább feldolgozásának a híve, másrészt együtt alakítottuk az előadást, ami jóval több felelősségre és részvételre sarkallja a táncost. Augusztusban négy éjszakán át zajlottak a felvételek, s addig ismételtük, míg valamennyi érintettnek tetszett a produkció. A teljes végeredményt én is csak újév napján láttam a koncert tévéközvetítését nézve. Összessé­gében rangot jelentő „hakniról” beszélhetünk, amit nem nagyon utasít vissza senki.
– Vélhetően azért, mert nem is rosszul fizető „hakni”. Sok hasonlóban van még része?
– Akad, elsősorban Bécsben, ahol rengeteg a bál, ezek programjában többnyire táncelőadás is szerepel. Nekem a Hofburgban tartott szilveszteri bál volt az utolsó hasonló szezonális fellépésem. Ezek­kel együtt évi 90 körüli fellépéssel kell számolnom, ami azt jelenti, hogy július-augusztust leszámítva az év többi hónapja előadással, próbával, tréninggel telik.
– Hogy csöppent ebbe a csillogó, ugyanakkor hatalmas erőfeszítéseket követelő világba?
– Tízéves kislányként, 1998-ban találkoztam először a tánc kihívásaival, amikor a Magyar Táncművészeti Főiskola tehetségkutatói válogatást hirdettek Sepsiszentgyörgyön. Előtte volt már egy rövid gyerekbalettes periódusom, de inkább a sport érdekelt, kézilabdázni jártam. Amikor a tanító néni által kihirdetett felvételiztetés és a budapesti tánctanulás lehetőségének hírével hazaértem, bizony elkerekedett az anyukám szeme. Igazából azonban akkor kerültünk válaszút elé, amikor harmadmagammal – köztük a ma ugyancsak Bécsben táncoló baróti Nisztor Laurával – a budapesti tehetségfelmérők alkalmasnak találtak a balett-tanulásra. A nagy boldogság után ugyanis megérkezett a kollégiumi elhelyezésért befizetendő csekk, és ez hirtelen mindent nagyon kétségessé tett. Kétheti tanakodás után a szüleim úgy döntöttek: vállalják a kint tartózkodás anyagi és az elválás lelki terhét.
– Mihez kezdett egy pici lány abban a nagy városban?
– Nagyon nehéz volt a kezdet. Szakmailag is, hiszen amit korábban csináltam, annak nem sok köze volt a klasszikus baletthez. A legtöbb lány ugyanakkor jelentős előnyben volt hozzám képest, ha egyébben nem, hát abban, hogy már ismerték a gyakorlatok nevét. Összességében azonban jól indult az egész, az iskola karácsonyi előadásában, a Diótörőben a főszereplő, Mása szerepére választottak ki, s bár aztán kiderült, hogy még nagyon pici vagyok és képzetlen a szerepre, a boldogságom határtalan volt. A második évben viszont már el is táncolhattam Mását.
– Bennfentesek azt tartják, hogy a balettiskola korántsem „balettiskola”. Meg tudja erősíteni ezt?
– A legteljesebb mértékben. Édesanyám kezdeti sűrű budapesti jelenléte segített ugyan az első lépések megtételében, de az első évet nagyon megnehezítette a magányérzet, amelyet a hétvégi hazalátogatások után visszatérő kollégista lányok mesélése, csacsogása csak súlyosbított. Az én évfolyamomról egyébként a kezdeti ötvenes létszámból mindössze nyolcan jutottunk el a hivatásos balett-táncosi diplomáig. Szerencsére elkerült a balerinák végzete, a hatalmas fizikai terhelés következtében bármikor előforduló súlyosabb sérülések, tizenhat évesen azonban válsághelyzetbe kerültem: egy betegség félrekezelése miatt hét hónapos kihagyásra kényszerültem. Épp akkor, amikor igencsak megindult a szekér, versenyek és kurzusok követték egymást, a szakmai fejlődésem szempontjából a legfontosabb életkorban voltam.
– Ekkora szórás mellett máris kész balerinának tekintheti magát, aki eljut a diplomáig? Mennyire kapkodnak az intézmények a végzősök után?
– Bár már az iskolai évek is a balettszakma szeme előtt zajlanak, a diplomázás utáni szerződéskínálatnak azért megvannak a maga kis játékai. Ritka, hogy valaki rögtön szólótáncosként kezdje el a karrierjét. Az én időmben még úgy volt, hogy az akkori igazgató eljött egy balettórára, majd a képesítő vizsgára. Az arra érdemesnek tartottakat később behívták az operába, ahol felvázolták, kinek milyen szerződést kínálnak, kivel vannak nagyobb terveik. Abban az évben, amikor végeztem, azaz 2008-ban a budapesti Operaháznak elég nagy szüksége volt fiatalokra, ötünket hívtak be, és elég jó ajánlatot tettek. Hogy mégsem Budapesten kezdtem el a karrieremet, annak tudható be, hogy az Operaház vezetői túl sokáig váratták a végzősöket, így 2008 tavaszán már túl voltam egy bécsi próbatáncoláson. Nem mellékes tényező, hogy a bécsi opera csapatát akkor a budapesti balettegyüttes korábbi vezetője, Harangozó Gyula igazgatta, asszisztense pedig volt balettmesterem, Kövessy Angéla volt.
– Ennyire hűséges típus, hogy azóta sem mozdult Bécsből?
– Az osztrák fővárosban akkoriban nagyobb volt a pezsgés, új emberek, új repertoár kínált biztatóbb perspektívákat, így azóta is folyamatos szerződés köt a Staatsoperhez. Egyetlen alkalommal éreztem egy kis bizonytalanságot, amikor Harangozó helyett 2010-ben Manuel Legris érkezett balettigazgatónak. Ő akkor hagyta abba táncos pályafutását, a bécsi volt az első igazgatása, a francia Nemzeti Operából érkezett, ahol köztudottan nagyon magas a színvonal. Szóval kissé mindannyian meg voltunk ijedve, hogy mi lesz most. De nem következett semmiféle dráma.
– Elvárásainak megfelelően alakul a karrierje?
– Nincs okom panaszra, 2012 vége óta kis-szólista vagyok, ami már magasabb státust jelent a balettkari tagsághoz képest – utóbbiak táncolják például a Hattyúk tavában a 24 hattyú szerepét. Aki eltáncolhatja a négy kis hattyú vagy a négy nagy hattyú szerepének valamelyikét, már jó eséllyel lehet kis-szólista. Tizenegyedmagammal alkotjuk a kis-szólisták karát, amelynek tagjai szólót is táncolhatnak már, de kart is kell még táncolniuk.
– Milyen iskola hatásai érvényesültek leginkább a tanulás során, illetve melyikre esküszik ma?
– Változatlanul az orosz balettiskolát érzem közelebb magamhoz – talán azért is, mert annak szellemében neveltek bennünket Budapesten. A két domináns iskola, az orosz és francia közötti különbség leginkább ott érvényesül, hogy míg az orosz gyakorlataiban nehezebb, erősebb munkát végeztet a lábakkal, combokkal, a francia sokkal frissebb, hosszabb, vékonyabb izmokat épít gyors gyakorlatok révén. Egyre inkább megszeretem viszont a modern táncot. Klasszi­kus balettegyüttes tagja vagyok, ahol nem túl széles a modern repertoár, de egyre több a neoklasszikus mű, illetve a spicc-cipő nélkül táncolandó modern, amely sokkal inkább a földön zajlik, és amely annál jobb, minél lazább. Itt is a koreográfiának kell érvényesülnie, de még a karban táncoló számára is sokkal több lehetőséget kínál az önkifejezésre.
– A sokasodó szólószerepek azért csak erősítik a klasszikusba vetett hitében...
– Valóban, kicsit más a helyzet, mióta 2013 ősze meghozta az első szólószerepet, Judit voltam Bartók A kékszakállú herceg vára című művében, s a kritikák szerint szőke hajammal, sárga ruhámban én voltam a napsugár a sötétben. A „kisoperában”, a Volksoperben volt műsoron, 2015-ben pedig felújítottuk, immár az Operaházban, Juditot változatlanul én táncolom. Idén Frederick Ashton és Ferdinand Herold A rosszul őrzött lány című balettjében lépek még fel, Gerdát táncolom a Volksoperben Prokofjev zenéjére színre vitt Hókirálynőben, amely a hagyományos Diótörőt helyettesítette karácsonykor. Ugyanakkor megy Richard Strauss Tovacsendült ünnepek című balettje is, amelyet a hamburgi balett-társulat alapító vezetője, John Neumeier koreografált. Ez utóbbi nagy elégtétel nekem, mivel néhány évvel ezelőtt nagyon szerettem volna odamenni, de nem kaptam szerződést. Hogy most engem is kiválasztott a mester, egyértelmű elismerés, és talán egy kis kárpótlás is. Márciusban még lesz egy bemutatónk, A kalóz Adolphe Adamtől, igazgatónk, Manuel Legris viszi színre, aki azt mondja, számára attól hatalmas kihívás, hogy ez az egyetlen nagy balett, amelyet nem táncolhatott el.
– Melyek szerepálmai a feljebb lépés, a szólista státus felé?
– Két szerep is izgat, Jules Massenet Manonja már régebbről, nagyon megragadott a kurtizán drámai története, a nők korabeli érvényesülési vágya. De szívesen eltáncolnám Tatjána szerepét is Csajkovszkij Anyeginéből. Nem vagyok türelmetlen, igyekszem egyre jobb lenni, s bízom benne, hogy előbb-utóbb mindennek meglesz az eredménye.
 

Ledán Eszter
Sepsiszentgyörgyön született 1988-ban, tanulmányait a budapesti Magyar Táncakadémián végezte 2008-ban. Diplomázása után a Bécsi Állami Operaházhoz szerződött, ma is ott táncol, 2012 óta kis-szólistaként. Fontosabb szerepei: Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, Judit; Ashley Page: Körtánc, Emilie Flöge; Kitri barátnője a Don Quixotéban (Rudolf Nurejev); Kenneth McMillan: Mayerling, Stephanie koronahercegnő; (John Neumeier), Richard Strauss-Rudolf Nurejev: Tovacsendült ünnepek, duett. Díjak: A Magyar Táncakadémia nemzetközi versenye – első díj (2005), második díj a helsinki nemzetközi balettversenyen (2006), második díj a bécsi OETR-versenyen (2007).