Idén sem történt ez másképpen. Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről és Székelyudvarhelyről érkeztek az alkotók, színészek és rendező egyaránt, bizonyára a közös próbák összeegyeztetése sem volt egyszerű, de végül ezúttal is sikerült szilveszteri bemutatót tartani a céhes városban. Marivaux  A második váratlan szerelem című komédiája, mely a 18. század első felében született, a Moliére-i klasszicista vígjátékra is emlékeztet, a század nagy áramlatát, a szentimentalizmust is idézi, a jóval később kialakuló lélektani drámát is előrevetíti, miközben a commedia dell’arte mozgalmasságából táplálkozik, és jórészt annak típusszereplőire is írta a szerző.
A kézdivásárhelyi színház Csurulya Csongor által rendezett előadása egyik irányt sem vállalja fel maradéktalanul, inkább a biztonságosnak tűnő középutat választja. Könnyed, de nem próbálja egészen kiaknázni a komikus helyzeteket, érzelmes, de a szenvedélyt néha elrajzolja, pontosan megidézi a commedia dell’arte figuráit, például a Gróf alakjában, de nem vállalja fel a műfajra jellemző mozgásvilágot, még néhány bohócjáték erejéig sem, bár éppen az a színész alakítja a Gróf szerepét, aki a mozgásszínház világából érkezett. A félreértések útvesztőjében sorra valamennyi szereplő eltéved, de előbb-utóbb mindannyian megtalálják azt, akit keresnek vagy amit érdemelnek, kivéve talán Hortensius urat, a házitanítót, akit végső megaláztatásában ruháitól is megfoszt a rendező. Csakhogy utána a többi szereplő is elkezd sorban levetkőzni, többnyire alig igazoltan, inkább csak a poén kedvéért. Egy „elsietett” csók után – amiről azt hisszük, végre célegyenesbe állítja a szerelmeseket, de kiderül, hogy ettől semmit sem változnak korábbi érzelmeik – végre feloldódik a közönség, a történet pedig egyre határozottabb irányt vesz a boldog végkifejlet felé. A nevetések, tapsok nyomán csupán az előadás második felében kezdjük valóban úgy érezni magunkat, mint egy szilveszteri előadáson, de végül is minden jó, ha a vége jó.
Hazafelé az autóban azon gondolkodtam, hogy meglehetősen kényes időpont a színházlátogatásra a szilveszter este, mert ilyenkor szeretne valami olyasmit kapni az ember, ami méltó az év végéhez. Talán nem is a nevetés hiányzik, inkább hangulatokra vágyunk, amelyek beleégnek a lelkünkbe, amelyekre jó legyen visszaemlékezni évek múltán. Be kellett vallanom magamnak, hogy sok emlékem nem maradt ebből az előadásból, de egy talán igen. László Károlyt nyolcvanéves korában láthattam először komolyabb szerepben, és elhittem minden szavát. Az utolsó jelenete végén, mely számomra az előadás legerősebb jelenete volt, úgy vonul ki a játéktérből az idős házitanító, megalázottan, de méltósággal, ahogyan az általa képviselt könyvek világa válik minden értékével együtt is egyre kevésbé fontossá az életünkben…