Alacsony, zömök, most már őszes hajú úr, a műterme ajtajában várt. Nemcsak haja, hanem bajusza is őszes, szeme égszínkéken csillog, az igazságosságot látom tükröződni. Beszélgetésünk fő témája életútja, pályája.
— Hol született és nevelkedett?
— Kézdivásárhelyen születtem 1930. május 26-án, de ezután szüleim leköltöztek Brassóba. Az ottani lakásunkhoz közel volt a repülőtér és a vonatállomás. Már óvodáskoromban délutánonként a mozdonyok és repülők világába keveredtem. A gépek nagyon kihatottak egész életemre.
— Miképpen?
— Mindennek, így a képnek is van szerkezete, tehát a dolgoknak a váza, konstrukciója... De nem sokáig maradtunk Brassóban, ugyanis Hosszúfaluba költöztünk. Apám is szeretett rajzolni, festeni. Egy csángó portréját apám mellett én is megfestettem. Másnap összehasonlítottuk. De volt egy kakasunk, amely pecsétjével elutasította az apám munkáját. Így a csángó az én munkámat vitte el. Apám azután többet nem festett... Hosszúfaluból Lemhénybe költöztünk, amelynek harminckét malma és ványoló vízimalma volt. Annyira megfogott ezeknek a szerkezete.
— Iskolában tanult rajzot?
— Nem, egyetem előtt én semmi útbaigazítást nem kaptam, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak rajzóráink. Be akartam iratkozni a képzőművészeti körre, nem lehetett, mert nem voltam cserkész. Cserkész nem lehettem, mert apám nem volt a felső tízezernek a tagja. A 12. osztályt Sepsiszentgyörgyön végeztem. A tanárom dekoratív témákat terveztetett, nekem ez nem tetszett, és így a lehető legrosszabb jegyet kaptam. A kolozsvári felvételi vizsga alkalmával Kovács Zoltán, az akkori rektor felfigyelt gyenge jegyeimre, és megkérdezte, hogy ilyen jeggyel miért jöttem felvételizni. Erre azt feleltem, hogy meg akarok győződni, vajon ezt érdemlem-e. A felvételi viszont sikeres volt. Az első két évben Kádár Tibor, Abody-Nagy Béla és Kovács Zoltán tanár urak voltak a mestereim. Harmadéven Miklóssy Gábor kezébe kerültünk. Végzősök voltunk, mikor egy nemzetközi bizottság látogatott el hozzánk, és kiválogatta a varsói világtalálkozóra a képeket, így került az én képem is ezek közé, nagy örömömre.
A bizottság látogatása után tanárom kifogásolta a képen a fáradtságot, elnyűttséget, ezért felidegesedett, és feketére festette a képet. Ez rám olyan hatással volt, hogy az utolsó 82 lejemre megvettem ,,a végállomásig" a jegyet. Kollégáim Liszt Ferenc második rapszódiájából feltették a viharrészt, és nagyon keményen felszólítottak, hogy menjek be a műterembe, és fessem újra a képet. Kemény háromnapi munka után Miklóssy tanárom arcán megjelent az elismerő mosoly. Rövid idő múltán láttam, mikor a repülőtérre vitték a képem...
Diplomázás után Marosvásárhelyen kötöttem ki. Itt minden képzőművészeti kiállításon részt vettem. A régiók szervezése idején Marosvásárhelyről Brassóba kerültem, ahol Mattis-Teutsch János volt a képzőművészeti szövetség elnöke. Mattis-Teutsch elemezte az egyik képemet, és mosolyogva mondta, hogy látszik, eljegyeztem magam a festészettel, ,,de nősülj is meg, a képet nem lefesteni, hanem megfesteni kell". Ez a beszélgetés hosszú kísérletek éveit jelentette részemről.
— Ekkor már Kézdivásárhelyen élt?
— Igen, itt éltem, feleségemmel együtt tanítottunk. Létrehoztunk egy művészeti iskolát, ami még ma is működik. Innen léptünk nyugdíjba. A kézdivásárhelyi múzeum megalapításához is hozzájárultunk.
— Sok kiállításon vett részt?
— Minden évben részt vettünk a tavaszi és őszi tartományi és megyei kiállításokon. Egyéni kiállításom Marosvásárhelyen, Brassóban, Bukarestben, Sepsiszentgyörgyön, Budapesten volt. Csoportos kiállítások Nagyszebenben, Ploieşti-en, Brassóban, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szabadkán, Zomboron, Székesfehérváron, Gyöngyösön, Varsóban, Szentendrén, Mezőhegyesen...
— Gondolom, mindenik kiállításnak megvan a maga értéke, de esetleg volt olyan, melyet valamiért különlegesebbnek érez a többinél?
— Felejthetetlen az a kiállítás, amelyiken a tanáraimmal együt szerepeltem. Egy másik, mikor Miklóssy Gábor professzorunkkal együtt állítottunk ki Budapesten Miklóssy Gábor és növendékei címmel.
Kérdezett: KOPACZ ESZTER RÓZA
